Elveszett mosoly: Egy testvér, akit már nem ölelhetek át

– Miért nem szóltál nekem, amikor elindultál? – kérdeztem remegő hangon, miközben a bátyám, Gergő cipőjét szorongattam a kezemben. A lakásban csend volt, csak a hűtő zúgása töltötte be a teret. Anyám a konyhában ült, üres tekintettel bámulta a kávéscsészét. Apám az ablaknál állt, cigarettázott, és minden füstkarikával mintha egy darabot engedett volna el magából.

Aznap este minden megváltozott. Gergő nem jött haza. A telefonja ki volt kapcsolva, és csak hajnalban csöngettek be hozzánk a rendőrök. Anyám sikoltott, amikor meghallotta a hírt: „Sajnáljuk, asszonyom, de a fia meghalt.” Semmi magyarázat, csak egy hivatalos jelentés: „rendőri intézkedés közben történt baleset”.

Azóta minden napom ugyanazzal a kérdéssel indul: mi történt valójában? Gergő sosem volt bajkeverő. Szerette a focit, a barátait, és engem is mindig megvédett az iskolában. Aznap este csak leugrott a boltba, legalábbis ezt mondta. Aztán eltűnt. A rendőrségen semmit sem mondtak. „Folyamatban van a vizsgálat” – ismételgették gépiesen.

A temetésen az egész falu ott volt. Mindenki suttogott, találgattak. „Biztos valami balhéba keveredett.” „Lehet, hogy rosszkor volt rossz helyen.” Én csak álltam a sír mellett, és néztem, ahogy apám ökölbe szorított kézzel próbálja visszatartani a könnyeit. Anyám összeomlott, hetekig ki sem mozdult az ágyból.

A családunk széthullott. Apám egyre többet ivott, anyám gyógyszereket szedett. Én pedig próbáltam tartani magam az egyetemen, de minden előadás alatt Gergő nevetése visszhangzott a fejemben. Egyik este aztán anyám rám förmedt:
– Miért nem hagyod már abba ezt az igazságkeresést? Úgysem hozza vissza Gergőt!
– De anya! Nem lehet csak úgy elfelejteni! Valakinek felelnie kell!
– Elég volt! – kiabált apám is. – Már így is tönkrementünk!

Egyedül maradtam a harcommal. Felkerestem Gergő barátait, hátha tudnak valamit. Zoli csak annyit mondott:
– Ivett, én láttam őt aznap este. A rendőrök igazoltatták a parkban. Nem csinált semmit, csak beszélgetett velük… aztán kiabálás lett belőle.
– És utána?
– Nem tudom… Elhajtottak onnan minket.

Próbáltam hivatalos úton információhoz jutni. Levelet írtam az ügyészségnek, de csak sablonválaszt kaptam: „A vizsgálat folyamatban van.” Egyre inkább úgy éreztem, mintha mindenki összezárt volna ellenünk. A faluban is elfordultak tőlünk; néhányan azt suttogták, Gergő biztos valami drogos ügybe keveredett.

Egyik este apám részegen jött haza:
– Hagyd már abba ezt az egészet! – ordította rám. – Nem akarok többé erről hallani!
– De apa! Nem érted? Ha most feladjuk, soha nem derül ki az igazság!
– Az igazság? – nevetett keserűen. – Itt Magyarországon? Ugyan már…

Aznap este sírva aludtam el. Álmomban Gergő ott állt előttem, mosolygott, ahogy régen. Felébredtem, és rájöttem: már soha többé nem hallom azt a nevetést.

Az idő telt, de én nem tudtam továbblépni. Egy nap levelet kaptam egy ismeretlentől: „Tudom, mi történt Gergővel. Találkozzunk a régi játszótéren.” Szívem hevesen vert, amikor odaértem. Egy fiatal srác várt rám, akit csak látásból ismertem.
– Te tényleg tudsz valamit? – kérdeztem.
– Igen… Láttam mindent. A rendőrök durván bántak vele… földre vitték, és ütötték is…
– Biztos vagy benne?
– Igen… de félek…

Megköszöntem neki, de tudtam: ezzel még nincs vége. Újra írtam az ügyészségnek, csatoltam a tanú vallomását is. Ezúttal behívtak meghallgatásra. Reménykedtem, hogy végre történik valami.

Közben otthon egyre nagyobb lett a feszültség. Anyám már velem sem beszélt; apám pedig végleg elköltözött otthonról.

A meghallgatáson rideg arcok fogadtak:
– Kisasszony, biztos benne, hogy nem csak képzelődik? – kérdezte az ügyész.
– Az öcsém meghalt! Valaki felelős ezért!
– Megértjük a fájdalmát… de bizonyítékok nélkül nem tehetünk semmit.

Hazafelé menet úgy éreztem magam, mint aki egy végtelen alagútban bolyong. Vajon tényleg ennyit ér egy ember élete ebben az országban?

Azóta is minden nap felteszem magamnak a kérdést: érdemes harcolni az igazságért akkor is, ha mindenki más inkább félrenéz? Vagy csak én vagyok túl makacs ahhoz, hogy elfogadjam: vannak dolgok, amiket sosem tudunk meg?

Ti mit tennétek a helyemben? Harcolnátok tovább vagy elengednétek végre azt, akit már nem lehet visszahozni?