A mi családunk – Egy anya harca az otthonért és önmagáért

– Hogy voltál képes ezt tenni velünk, Péter? – kiáltottam, miközben a gyerekeim rémülten bújtak mögém az előszobában. A férjem ott állt a küszöbön egy idegen nővel, akinek a parfümje már azelőtt betöltötte a házat, hogy megszólalt volna. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.

– Zsuzsa, ne csinálj jelenetet – mondta halkan, de éreztem, hogy ő is zavarban van. – Ez itt Dóra. Mostantól vele élek.

Azt hittem, elájulok. A gyerekeim, Marci és Lili, csak néztek rám könnyes szemmel. Anyósom, Ilonka néni, aki addig mindig mindent jobban tudott nálam, most némán ült a konyhában, mintha ő is csak most értené meg, hogy mi történik.

Nem volt időm sírni. A faluban mindenki mindent lát és hall. Másnap már a boltban suttogtak mögöttem: „Láttad? Péter új nővel jött haza. Szegény Zsuzsa…”

A központi probléma az volt: mit kezd egy vidéki magyar anya két gyerekkel, amikor a férje elhagyja, ráadásul úgy, hogy a ház is az ő nevén van? Mert persze Péter anyja még az esküvőnk előtt mindent az ő fiára íratott.

Az első napokban csak robotoltam. Főztem, mostam, próbáltam tartani magam a gyerekek előtt. De esténként, amikor végre elaludtak, a párnámba zokogtam. Nem tudtam aludni. Féltettem őket – és magamat is.

Egy hét múlva jött az első levél ügyvédi fejléccel: „Felszólítjuk Zsuzsanna Kovácsot és gyermekeit, hogy 30 napon belül hagyják el az ingatlant.”

– Ez nem lehet igaz! – csaptam az asztalra. – Hova menjünk? Hova viszem a gyerekeimet?

Ilonka néni először csak hallgatott. Aztán odajött hozzám.

– Tudod, Zsuzsa, én sosem kedveltelek igazán… de ezt Péter nem tehette volna meg veletek. Ha akarod, maradhattok nálam a hátsó szobában.

– Köszönöm – suttogtam könnyek között. – De nem akarok terhet jelenteni.

– Most nem számítanak a régi sérelmek – mondta halkan. – A család az család.

A faluban mindenki tudott mindenről. A gyerekeket csúfolták az iskolában: „Apád elment egy pesti nővel!” Marci verekedett is emiatt. Az igazgatónő behívatott:

– Zsuzsa, tudom, nehéz most maguknak… De Marcinak segítség kellene. Talán pszichológus?

– Mire fizessek pszichológust? Alig van pénzem kenyérre! – fakadtam ki.

A munkahelyemen is éreztem a változást. A varrodában mindenki sajnált vagy kibeszélt. Az egyik kolléganőm, Ági odasúgta:

– Ha kell valami kis pluszmunka, szólj! Tudok takarítani Pesten ismerősöknél.

Először megalázónak éreztem – én, aki mindig rendes háziasszony voltam! –, de végül elfogadtam. Minden fillér számított.

Közben Péter néha felbukkant a faluban egy-egy hétvégére. Dóra mindig vele volt: magas sarkúban tipegve ment végig a poros utcán, mintha divatbemutatón lenne. A gyerekek ilyenkor csak még jobban összetörtek.

Egy este Marci odajött hozzám:

– Anya, miért nem vagyunk olyanok, mint más családok?

– Mi is család vagyunk – öleltem magamhoz –, csak most egy kicsit nehezebb nekünk.

A legrosszabb akkor jött el, amikor Péter közölte: eladja a házat.

– Nem teheted ezt! – kiabáltam rá telefonon. – Hol fogunk élni?

– Zsuzsa, nekem is új életet kell kezdenem! Dórával lakást veszünk Budapesten.

– És mi lesz velünk? A gyerekeiddel?

– Majd megoldod… Te mindig olyan erős voltál.

Azt hittem, megőrülök. Aznap este Ilonka néni leült mellém.

– Tudod mit? Ha Péter tényleg eladja a házat, én is megyek veletek albérletbe! Legalább nem leszek egyedül.

Ez volt az első alkalom, hogy igazán összetartoztunk: két nő és két gyerek egy kis panelban Szolnok külvárosában. Az elején borzalmas volt: szűk helyen laktunk négyen, Ilonka néni állandóan panaszkodott („Régen bezzeg minden jobb volt!”), Marci és Lili sírtak esténként.

De valahogy mégis elkezdtünk új életet építeni. A szomszédok segítettek: Julcsi néni hozott levest, Gábor bácsi felajánlotta a régi biciklijét Marcinak. Lili barátnőre talált az új oviban.

Egy nap Ilonka néni odafordult hozzám:

– Zsuzsa… lehet, hogy sokszor bántottalak régen. De most látom csak igazán: te vagy az igazi családom.

Megöleltük egymást. Akkor először éreztem azt, hogy talán tényleg van remény.

Péter idővel eltűnt az életünkből. Dóra is elhagyta őt pár év után – hallottam róla a faluból –, de engem már nem érdekelt. Építettem tovább az életemet: dolgoztam két helyen, Marci leérettségizett, Lili táncolni kezdett.

Néha még ma is eszembe jut az a régi ház és az elveszett álmok. De amikor este leülünk vacsorázni hárman (Ilonka néni már nincs velünk), tudom: ez az én családom. Nem tökéletes – de igazi.

Vajon hányan élnek ma Magyarországon hasonló helyzetben? És vajon tényleg csak papíron létezik a család – vagy ott kezdődik igazán, ahol összetartunk a bajban?