A csend hangjai: Egy budapesti lány magányának története

„Ne menj el, anya! Kérlek!” – a hangom remegett, miközben az ajtó hangosan becsapódott mögötte. A csend, ami utána maradt, szinte fojtogató volt. Ott álltam a gangos bérház harmadik emeleti lakásának közepén, ökölbe szorított kezekkel, és csak néztem a régi parketta repedéseit. Aznap este először éreztem igazán, hogy egyedül vagyok – nem az a békés egyedüllét, hanem az, ami belülről marcangol.

Nem így kellett volna lennie. Én, Fruzsina, huszonnégy évesen nem akartam egyedül lakni egy szűk belvárosi garzonban, ahol a szomszéd néni minden reggel túl hangosan főzi a kávét, és a villamos zaja egész éjjel beszűrődik az ablakon. Egy család része akartam lenni – ahogy mindig is voltunk. De apu talált magának valaki mást, anyu pedig nem bírta tovább. Az öcsém, Marci, vidékre költözött nagymamához Szegedre. Én maradtam, mert itt volt az egyetem és a részmunkaidős állásom a Sparban. „Te erős vagy, Fruzsi” – mondta anya búcsúzóul. De én minden voltam, csak erős nem.

Az első éjszaka alig aludtam. A plafon repedéseit számoltam, miközben a szomszéd fölöttem valami nehéz tárgyat húzott végig a padlón. Próbáltam csendben sírni, de a könnyek csak folytak. Eszembe jutottak a régi vasárnapi ebédek – anyu töltött káposztája, apu viccei, Marci örökös nyafogása. Most mindez eltűnt.

A napok összefolytak. Dolgoztam, mosolyogtam a vevőkre: „Szép napot kívánok!” – mondtam automatikusan. Az egyetemen hátul ültem az előadásokon, és úgy tettem, mintha figyelnék. Senki sem kérdezte meg, hogy vagyok. Talán látták rajtam – vagy csak nem törődtek vele.

Egy este apu hívott. „Szia, kicsim” – szólt bele óvatosan. „Hogy vagy?”

Üvölteni akartam vele: „Hogy lehetnék jól?!” De csak annyit mondtam: „Jól vagyok.”

„Tudod, hogy itt vagyok neked?”

„Tényleg?” – csúszott ki a számon, mielőtt megállíthattam volna magam. Csend lett. Aztán letette.

Ezután már nem vettem fel senkinek a telefont. Nem bírtam több üres szót vagy betartatlan ígéretet.

Egyik délután Marci állt az ajtóban. Megnyúlt, mintha hónapok alatt nőtt volna tíz centit. „Aludhatok nálad?” – kérdezte halkan.

A földön ülve ettük meg a pizzát dobozból. Mesélt nagyi halászlevéről, a szegedi barátairól, akik nem értik a pesti poénokat, és arról, mennyire hiányzik neki mindenki.

„Szerinted leszünk még valaha család?” – kérdezte egyszer csak.

Nem tudtam mit mondani. Mondani akartam: igen, de a szó torkomon akadt.

Miután visszament Szegedre, még üresebb lett a lakás. Cetliket kezdtem írni magamnak: „Meg tudod csinálni.” „Egy nap egyszerre.” De esténként ugyanúgy ültem a kanapén és bámultam ki az ablakon.

Egy szombat este kopogtak. A szomszéd néni volt az – Ilonka néni –, ősz haja kontyba tűzve, meleg szemekkel.

„Hallottam, hogy sokat vagy egyedül” – mondta óvatosan. „Átjössz egy teára?”

Először haboztam, de valami a hangjában meggyőzött. Nála mindig friss kalács illata volt és erős fekete tea. Mesélt fiatalkoráról – háborúról, szerelmi csalódásokról, veszteségekről.

„Jobb lesz” – mondta egyszer este, miközben együtt ültünk a konyhaasztalánál. „De idő kell hozzá.”

Vasárnaponként sétálni mentünk Ilonka nénivel a Duna-partra. Megtanított kenyeret sütni és gombot varrni.

De még vele is gyakran éreztem magam magányosnak. Néztem az ismerőseimet Facebookon – ők kirándulásokon és bulikon pózoltak, én pedig otthon ültem teával és próbáltam elhitetni magammal, hogy nem számít.

Egy este anyu írt: „Hiányzol.” Hosszan bámultam az üzenetet, mielőtt visszaírtam volna: „Te is hiányzol.” De sosem találkoztunk – ő most már Debrecenben élt egy új férfival, és nem tudtam többé ki ő nekem.

A munkahelyemen a főnököm is észrevette rajtam a fáradtságot. „Minden rendben van veled, Fruzsi?” – kérdezte egyik nap árufeltöltés közben.

„Persze” – vágtam rá automatikusan.

De egyszer csak elpattant bennem valami. A tejpult mellett állva sírni kezdtem. A vásárlók bámultak rám, a főnököm próbált vigasztalni, de minden olyan idegennek tűnt.

Hazamentem azon a napon és bezárkóztam. Nem hívtam senkit, nem válaszoltam üzenetekre – csak feküdtem az ágyban és hagytam, hogy elmenjen mellettem a világ.

Akkor döntöttem el: segítséget kérek. Felhívtam a háziorvosomat és kaptam időpontot pszichológushoz. Félelmetes volt idegennek megnyílni, de már az első alkalom után éreztem némi megkönnyebbülést.

„Sokat átéltél” – mondta Judit, a pszichológusom. „Szabad szomorúnak lenni.”

Beszélgettünk apu árulásáról, anyu hiányáról és arról az ürességről, ami bennem lakott. Judit megtanított légzőgyakorlatokra, naplóírásra és arra is: elég csak apró célokat kitűzni minden napra.

Lassan könnyebb lett minden. Beléptem egy kórusba az egyetemen – bár remegett a hangom az első próbákon. Meghívtam Ilonka nénit vacsorára – még ha oda is égett a rakott krumpli.

Egy este ültem egyedül a szobámban és néztem ki az ablakon Budapestre. A város fényei villogtak odakint – ezernyi ember élhet ott is magányosan.

Eszembe jutott mindaz, amit elvesztettem: a régi családomat, a biztonságot, a gyerekkoromat – de arra is gondoltam: mennyi mindent találtam közben: bátorságot segítséget kérni, új barátságokat és apró örömöket is.

Talán ilyen az élet: veszteségek és újrakezdések váltakoznak benne; magány és közösség kéz a kézben járnak.

Néha még most is elgondolkodom: Vajon lehetünk még valaha igazi család? Vagy meg kell tanulnom önmagamban megtalálni az otthonomat?