Egyedül, de nem magányosan: Amikor Bence az életembe lépett

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg meg akarod csinálni, Gábor! – csattant fel anyám a konyhaasztalnál, miközben a kávéját kavargatta. – Egyedülálló férfiként? Ráadásul… – elharapta a mondat végét, de tudtam, mire gondol. A levegőben ott lógott minden kimondatlan szó: meleg vagyok, és ezt sosem tudta igazán elfogadni.

A kezem remegett, ahogy a papírokat szorongattam. Az örökbefogadási határozat ott feküdt előttem, rajta egy név: Bence. Hatéves, autista kisfiú. Az anyja a szülés után otthagyta a kórházban, azóta intézetben élt. Több család is visszalépett, amikor megtudták a diagnózist. És most itt vagyok én – egyedülálló, harmincnyolc éves férfi, aki úgy döntött, hogy hazaviszi őt.

– Anya, tudom, hogy félsz – próbáltam halkan beszélni –, de nekem ez fontos. Bencének nincs senkije. Én sem vagyok tökéletes, de szeretném megpróbálni.

Anyám csak legyintett. – Majd meglátod… Nem lesz könnyű.

Nem volt könnyű. Az első napokban Bence nem szólt hozzám. Csak ült a szobájában, nézte a plafont, vagy órákig pörgette a kisautóját a padlón. Próbáltam beszélgetni vele, de mintha falba ütköztem volna. Az iskolában is nehézségek voltak: az osztálytársai csúfolták, a tanárok pedig nem tudták kezelni a kitöréseit.

Egyik este, amikor már azt hittem, sosem fog megnyílni előttem, halk hangot hallottam a gyerekszobából:

– Gábor…

Megálltam az ajtóban. – Igen, Bence?

– Te… te vissza fogsz vinni az otthonba?

Összeszorult a torkom. Letérdeltem mellé.

– Nem. Soha. Itt maradsz velem. Ez most már az otthonod.

A szemeiben először láttam valami bizalmat. Aznap este először engedte meg, hogy betakarjam.

A hétköznapok azonban továbbra is tele voltak kihívásokkal. A játszótéren a többi szülő furcsán nézett rám. Volt, aki odasúgta a másiknak: „Az az egyedülálló pasi… Tudod, hogy ő…?”

A munkahelyemen is egyre nehezebb lett összeegyeztetni mindent. Az igazgatóm egyszer félrehívott:

– Gábor, tudom, hogy most nehéz időszakod van, de nem engedhetjük meg magunknak a hiányzásokat.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon elég jó vagyok-e? Elég erős vagyok-e ahhoz, hogy Bencének apja legyek?

A családom sem könnyítette meg a helyzetet. A húgom egyszer kibökte:

– Nem gondolod, hogy egy gyereknek anya kellene? Főleg egy ilyen különleges helyzetben?

– Egy gyereknek szeretetre van szüksége – válaszoltam halkan –, nem címkékre.

Bence lassan kezdett oldódni mellettem. Egyik reggel odajött hozzám reggeli közben:

– Szeretnék elmenni a Margitszigetre biciklizni.

Majdnem elsírtam magam örömömben. Egyszerű kérés volt, de nekem azt jelentette: bízni kezd bennem.

A Margitszigeten először csak nézte a többi gyereket. Aztán óvatosan odament egy kisfiúhoz.

– Játszhatok veletek?

A másik gyerek vállat vont:

– Persze.

Bence mosolygott rám. Akkor éreztem először: talán tényleg jó úton járunk.

Az idő múlásával egyre több akadály gördült elénk. Volt olyan nap, amikor Bence dührohamot kapott az iskolában, és engem hívtak be.

– Gábor úr, nem tudjuk kezelni – mondta az igazgatónő. – Talán speciális iskolát kellene keresnie neki.

Hazafelé Bence némán ült mellettem az autóban.

– Haragszol rám? – kérdezte halkan.

– Nem haragszom – feleltem –, csak aggódom érted.

Otthon leültünk együtt rajzolni. Bence egy házat rajzolt két emberrel: őt és engem.

– Ez mi? – kérdeztem.

– Ez mi vagyunk – mondta egyszerűen.

Aznap este felhívtam anyámat.

– Anya… Szeretném, ha meglátogatnál minket hétvégén.

Hosszú csend volt a vonalban.

– Jó – mondta végül halkan. – Megpróbálom.

A látogatás napján anyám idegesen lépett be a lakásba. Bence először elbújt mögém, de aztán odament hozzá és megfogta a kezét.

– Szereted a palacsintát? – kérdezte tőle anyám.

Bence bólintott.

Aznap együtt sütöttünk palacsintát. Anyám mosolygott rá. Talán először látta benne azt a kisfiút, aki csak szeretetre vágyik – nem egy problémát vagy terhet.

Azóta sok minden változott. Bence már nem fél kérdezni vagy ölelni. Én pedig megtanultam türelmesebb lenni – magammal és vele is.

Néha még mindig elbizonytalanodom: vajon elég jó vagyok-e? Vajon mit gondolnak rólunk mások? De amikor este Bence hozzám bújik és azt mondja: „Jó éjt, apa!”, minden kétségem elszáll egy pillanatra.

Vajon tényleg annyira fontos mások véleménye? Vagy csak az számít igazán, hogy megtaláltuk egymásban azt a családot, amire mindig is vágytunk?