Öt év hallgatás: Amikor az adósság a szeretet terhévé válik

– Nem lehet, hogy csak úgy elengedjük nekik! – csattant fel anyám, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a keze remegett a csészéje felett. A kávé illata keveredett a feszültséggel, ami már napok óta ott lógott a levegőben.

Én csak bámultam az ablakon át a szürke, februári délutánba. Az eső kopogott az üvegen, mintha minden csepp egy-egy kimondatlan szó lenne közöttünk. A férjem, Gábor, a másik szobában telefonált – valószínűleg épp az apjával beszélt. Az egész helyzet öt évvel ezelőtt kezdődött, amikor Gábor szülei váratlanul elvesztették az állásukat. Akkoriban úgy tűnt, természetes, hogy segítünk nekik. Anyám persze már akkor is aggódott.

– Zsuzsi, gondold át! – mondta akkor. – Egy dolog a szeretet, másik az anyagiak. Ha pénz kerül a családba, abból csak baj lesz.

De én nem hallgattam rá. Gábor szülei mindig kedvesek voltak velem, és úgy éreztem, tartozom nekik annyival, hogy segítek. Most viszont, öt év után, amikor Gábor azt javasolta, hogy felejtsük el az egészet – hiszen úgysem tudják visszafizetni –, anyám haragja újra fellángolt.

– És mi lesz veled? – kérdezte most is. – Hát nem számít, hogy mennyit dolgoztatok ezért a pénzért? Hogy mennyi mindent feladtál?

Nem tudtam mit mondani. Valóban sokat dolgoztunk érte. Én tanárként dolgozom egy zuglói általános iskolában, Gábor pedig informatikus egy kis cégnél. Nem vagyunk gazdagok. Az a pénz nekünk is hiányzik – de mégis…

Este Gábor leült mellém a kanapéra.

– Zsuzsi, nem akarom tovább húzni ezt az egészet – mondta halkan. – Látod, apámék mennyire szégyellik magukat. Anyám már alig mer felhívni minket. Nem akarom, hogy emiatt örökre megromoljon a kapcsolatunk.

– De mi lesz anyámmal? – suttogtam vissza. – Ő sosem fogja megérteni.

Gábor elfordult.

– Mindig az anyád véleménye számít? Miért nem döntesz egyszer az alapján, amit te érzel?

Ez fájt. Mert igaza volt. Mindig próbáltam mindenkinek megfelelni: anyámnak, aki egyedül nevelt fel engem és az öcsémet; Gábornak, akit szeretek; és még a saját lelkiismeretemnek is.

Aznap este alig aludtam. Álmomban újra átéltem azt az estét öt évvel ezelőtt, amikor Gábor szülei sírva ültek nálunk a nappaliban.

– Zsuzsika, tudjuk, hogy ez sok pénz… De nincs más kiutunk – mondta akkor az anyóspám.

Én csak bólintottam. Akkor még hittem abban, hogy minden rendbe jön.

Most viszont minden szétesni látszott. Másnap reggel anyám újra felhívott.

– Zsuzsi, ne hagyd magad! Ez nem igazságos! – mondta dühösen.

– Anya… kérlek… – próbáltam nyugtatni, de ő csak folytatta:

– Ha most elengeded nekik ezt az összeget, soha többé nem fognak tisztelni! És te sem fogod magad megbecsülni!

Letettem a telefont. Sírtam. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek két veszekedő szülő között.

Aznap délután Gábor szülei váratlanul átjöttek. Az anyósom szemében könnyek csillogtak.

– Zsuzsika… Gábor… Nem akarjuk, hogy miattunk veszekedjetek – mondta halkan. – Ha kell, eladjuk a lakást is…

Gábor átölelte az anyját.

– Nem kell semmit eladnotok! Csak szeretném, ha újra család lehetnénk…

Én csak álltam ott némán. Láttam rajtuk a szégyent és a fájdalmat. Láttam Gáboron is az elkeseredést.

Este újra beszéltem anyámmal.

– Anya… én úgy döntöttem, elengedjük nekik a tartozást – mondtam remegő hangon.

Csend lett a vonalban.

– Akkor ezek szerint neked már nem számítok? – kérdezte végül hidegen.

– Dehogynem… Csak… szeretném, ha megértenéd: ez most nekem fontosabb…

Anyám letette a telefont.

Napokig nem beszéltünk. Közben Gábor szülei lassan visszataláltak hozzánk: újra együtt vacsoráztunk vasárnaponként, nevettünk és emlékeket idéztünk fel. De bennem ott maradt egy üresség: mintha valami végleg eltört volna bennem és anyám között.

Egy hónap múlva anyám végül felhívott.

– Zsuzsi… csak azt akartam mondani… remélem boldog vagy – mondta halkan.

– Igyekszem… – suttogtam vissza könnyekkel a szememben.

Most itt ülök az ablak előtt és nézem az esőt. Vajon jól döntöttem? Lehet-e egyszerre két családnak megfelelni? Vagy mindig választani kell? Ti mit tennétek a helyemben?