Négy fal között – Egy élet emlékei között őrlődve

– Anya, kérlek, gondold át! Nem maradhatsz örökké egyedül ebben a lakásban! – Gábor hangja remegett a telefonban, miközben én a konyhaasztalnál ültem, és ujjaimmal a viaszosvászon terítőt gyűrögettem. A sarkánál még mindig ott volt egy halvány folt, amit Zsuzsi, az unokám hagyott múlt nyáron, amikor kiöntötte a málnaszörpöt.

– Gábor, ez az otthonom – suttogtam. – Itt nőttél fel. Itt volt minden karácsonyunk, minden születésnapod. Hogy hagyhatnám itt mindezt?

A vonal másik végén csend lett. Hallottam, ahogy sóhajt. Tudom, hogy aggódik értem. Mióta Laci meghalt – már tizenhárom éve –, egyedül vagyok. Azóta minden reggel ugyanaz: kávé a régi bögréből, ablaknyitás, hogy bejöjjön a friss levegő, és egy pillantás a gangra, ahol néha még most is hallani lehet a gyerekek nevetését.

A szomszédok közül már alig maradt valaki. Marika néni tavaly költözött el az unokáihoz Debrecenbe, Pista bácsi pedig már csak ritkán jön fel a lépcsőn – inkább a liftet használja, ha egyáltalán elhagyja a lakását. A ház is megváltozott: új ajtók, új postaládák, de az én lakásom ugyanaz maradt. A falakon ott vannak Laci festményei, a polcon Gábor gyerekkori rajzai.

Gábor mostanában egyre többször hív. Néha úgy érzem, mintha már nem is beszélgetni akarna velem, csak meggyőzni arról, hogy adjam fel ezt az életet. „Anya, nálunk több hely van. Zsuzsi is örülne neked. Nem kellene egyedül lenned.” De vajon tényleg jobb lenne nekem ott? Egy idegen szobában, ahol minden bútor új, ahol nincs meg az a nyikorgó parketta, amit Laci rakott le saját kezűleg?

Tegnap este Gábor átjött. Leült velem szemben, és hosszú ideig csak nézett rám.

– Tudod, hogy szeretlek – mondta végül halkan. – De félek érted. Mi lesz, ha elesel? Ha valami baj történik?

– Eddig is megoldottam – feleltem makacsul.

– De meddig még? – kérdezte.

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott, és éreztem, ahogy a szívem összeszorul. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak félek attól, hogy elveszítem mindazt, ami még összeköt Lacival? Minden tárgyhoz emlékek fűznek: a régi rádióhoz, amin esténként hallgattuk a Kossuthot; ahhoz a kis porcelánkutyához, amit Gábor hozott nekem anyák napjára első osztályban; vagy ahhoz a sárga fotelhez, amiben Laci mindig olvasott.

Az éjszakák a legnehezebbek. Ilyenkor minden csendesebb, és minden gondolat hangosabb lesz. Néha hallom Laci hangját: „Elena, ne félj az újtól!” De hogyan ne féljek? Hogyan engedjem el azt az életet, amit együtt építettünk?

Másnap reggel Marika néni hívott fel Debrecenből.

– Drágám, nehéz volt eljönni innen – mondta –, de most már jó helyen vagyok. Az unokák mindig körülöttem vannak. De tudod… néha hiányzik a régi ház. A gangon a muskátlik illata… A te kávéd illata reggelente.

Elgondolkodtam. Vajon tényleg csak az emlékek tartanak itt? Vagy van még valami más is? Talán félek attól is, hogy Gábor életében már nincs helyem úgy, mint régen. Hogy csak „odaillesztenének” valahová – egy külön szobába, egy másik családba.

Este Zsuzsi is felhívott videón.

– Mama! Mikor jössz hozzánk? Hiányzol! – mondta mosolyogva.

– Én is hiányzol nekem – válaszoltam könnyes szemmel.

– Akkor gyere! Van saját helyed nálunk! És majd együtt sütünk palacsintát!

A szívem egyszerre fájt és melegedett meg. Vajon tényleg csak félek az újtól? Vagy ez az otthon tényleg több annál, mint négy fal?

Aznap este elővettem egy régi fényképet: Laci mosolyog rajta, Gábor még kisfiú. Mindannyian ott vagyunk a Városligetben egy padon. A kép hátulján Laci kézírása: „A családunk – örökké együtt.” Vajon mit jelent az otthon? Egy helyet? Embereket? Emlékeket?

Másnap reggel Gábor újra hívott.

– Anya… döntöttél már?

Hosszan hallgattam.

– Még nem tudom – mondtam végül. – De talán… talán ideje lenne újra kezdeni valahol máshol.

Letettem a telefont és kinéztem az ablakon. A gangon egy kislány ugróiskolázott krétával rajzolt négyzeteken. Ugyanúgy, mint Gábor annak idején.

Vajon tényleg el tudom engedni ezt az életet? Vagy csak magamat csapom be azzal, hogy minden maradjon a régiben?

„Ha ti lennétek a helyemben… ti mit tennétek? Meg lehet tanulni újra otthon lenni valahol máshol?”