Szeretni Bűn? – Egy fiatal nő harca az előítéletekkel egy idősebb férfi oldalán
– Hogy tehetted ezt velünk, Nóri? – Anyám hangja remegett a dühtől és a csalódottságtól. Az ebédlőasztalnál ültem, a kezem görcsösen szorította a kávéscsészét. A családi vasárnapok mindig is feszültek voltak, de most mintha mindenki csak rám várt volna, hogy ítélkezzen felettem.
– Anya, kérlek… – próbáltam halkan, de ő már nem hallgatott rám.
– Egy negyvenes férfi! Húsz évvel idősebb nálad! Mit gondolnak majd az emberek? – folytatta, miközben apám csak csendben bámulta a terítőt.
A testvérem, Zsófi is beszállt: – Szerinted tényleg szeret téged? Vagy csak kihasználod őt? Mindenki azt mondja, Gábor gazdag, és te csak ezért vagy vele.
A szívem összeszorult. Gábor… Az egyetlen ember, aki mellett végre önmagam lehettem. Aki meghallgatott, amikor sírtam, és nevetett velem, amikor boldog voltam. Nem számított neki, hogy még csak huszonhárom vagyok, és ő már negyvenhárom. Nem számítottak a ráncai, sem az őszülő halántéka. Csak az számított, ahogy rám nézett – mintha én lennék a világ közepe.
De ezt senki sem akarta látni. A barátaim elfordultak tőlem. A munkahelyemen is összesúgtak a hátam mögött: „Láttad Nórát? Azt mondják, összejött azzal a gazdag vállalkozóval…”
Egyik este Gábor lakásán ültem a kanapén. Ő épp vacsorát főzött – valami egyszerűt, paprikás krumplit, ahogy én szeretem. A konyhából áthallatszott a rádió halk zümmögése.
– Nóri, minden rendben? – kérdezte halkan.
– Nem tudom… – suttogtam. – Néha úgy érzem, mindenki ellenünk van.
Gábor leült mellém, megfogta a kezem. – Nem érdekelnek az emberek. Csak te számítasz nekem. Ha akarod, elmegyek veled bárhová. Újrakezdhetjük máshol.
Megráztam a fejem. – Nem akarok menekülni. Csak azt szeretném, ha végre elfogadnának minket.
Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: tényleg én vagyok a hibás? Tényleg csak a pénz miatt szeretem Gábort? De amikor visszagondoltam az első találkozásunkra – ahogy megnevettetett a könyvtárban egy rossz szóviccel –, tudtam, hogy ez nem igaz.
A következő hetekben még több támadás ért. Egyik nap Zsófi felhívott:
– Nóri, kérlek… Még most sem késő kiszállni ebből az egészből. Találhatsz magadnak egy korban hozzád illő fiút is.
– Zsófi, én szeretem Gábort! Miért olyan nehéz ezt elfogadni?
– Mert féltünk téged! – kiáltotta el magát. – Félek, hogy összetöri a szívedet… vagy hogy te fogod összetörni az övét.
Ezután napokig nem beszéltünk. A munkahelyemen is egyre nehezebb lett minden. Az egyik kolléganőm odasúgta: „Ha nekem lenne ilyen gazdag pasim, én is boldog lennék…”
Egyik este Gáborral sétáltunk a Duna-parton. A város fényei tükröződtek a vízen. Megálltunk egy padnál.
– Szerinted valaha elfogadnak majd minket? – kérdeztem halkan.
Gábor rám mosolygott. – Nem tudom. De én nem adlak fel.
A következő hónapokban próbáltam bizonyítani mindenkinek: dolgoztam továbbra is ugyanabban az irodában, nem költöztem Gáborhoz rögtön, nem kértem tőle semmit. Minden forintomat magam kerestem meg. De mintha ez sem lett volna elég.
Egy nap anyám váratlanul beállított hozzám.
– Beszélni akarok veled – mondta szigorúan.
Leültünk a konyhában.
– Látom rajtad, hogy boldog vagy… De félek attól, hogy egyszer megbánod ezt az egészet.
– Anya… Én tényleg szeretem őt. És ő is engem. Nem érdekel a pénze. Ha holnap mindene elveszne, akkor is vele maradnék.
Anyám szemében könnyek csillantak meg. – Csak azt akarom, hogy boldog légy…
Aznap este először éreztem úgy: talán van remény arra, hogy egyszer elfogadnak minket.
De még mindig ott voltak a kétkedők. Egyik nap Gábor rosszul lett munka közben – kiderült, hogy magas a vérnyomása. A kórházban ültem mellette, fogtam a kezét.
– Látod? – mondta anyám később. – Ezért félek… Mi lesz veled tíz év múlva?
Nem tudtam válaszolni. Csak azt tudtam: most itt kell lennem mellette.
Ahogy teltek az évek, lassan-lassan csillapodtak a viharok körülöttünk. Zsófi is elfogadta Gábort; anyám néha már együtt nevetett vele egy-egy családi ebédnél. De mindig ott maradt bennem egy kis félelem: vajon tényleg boldoggá tudom tenni őt? Vajon elég erős vagyok ahhoz, hogy szembenézzek az előítéletekkel?
Most itt ülök az ablakban egy esős délutánon, és azon gondolkodom: vajon miért olyan nehéz elfogadni azt, ami más? Miért kell mindig mindent megmagyarázni? És vajon tényleg számít-e bármi más azon kívül, hogy szeretjük egymást?
Ti mit tennétek a helyemben? Megéri harcolni a szerelemért akkor is, ha mindenki ellened van?