Új élet és fájdalmas búcsú: Hogyan szültem meg a lányomat férjem halálának napján

— Anya, már nem lélegzik! — Ezt a mondatot sosem fogom elfelejteni. A nővérem, Éva hangja visszhangzott a folyosón, miközben én a szülőszobán, remegő karjaimban tartottam újszülött lányomat, Zsófit. Az idő megállt. Egyetlen nap alatt anya lettem és özvegy. Minden, amit addig biztosnak hittem, egyetlen pillanat alatt omlott össze.

Aznap hajnalban kezdődtek a fájások. A Szent Imre Kórház rideg neonfénye alatt könyörögtem a szülészorvosnak: — Kérem, engedjen fel Gáborhoz! Tudom, hogy haldoklik, de szeretném, ha látná a lányát, ha csak egy percre is… — Nem biztos, hogy jó ötlet — mondta halkan az orvos, de én nem engedtem. Gábor hónapok óta küzdött hasnyálmirigyrákkal. Az utolsó hetekben már csak árnyéka volt önmagának, de minden este azt suttogta: „Csak még egyszer hadd fogjam meg a kislányunkat.”

A szülés gyors volt, de minden fájdalommal együtt is csak egy gondolat járt a fejemben: „Bírd ki még egy kicsit! Meg kell mutatnod neki Zsófit!” Amikor végre megszületett, a szülésznő együttérzően nézett rám: — A férje most hívja magát. Zsófit betakarták, és együtt rohantunk fel a palliatív osztályra.

Gábor sápadtan feküdt az ágyon. Anyósa, Ilona néni ott ült mellette, tekintete jéghideg volt. — Ez mind miattad van — sziszegte alig hallhatóan. — Ha nem erőltetted volna ezt a gyereket… talán több ereje maradt volna harcolni.

Megdermedtem. Ilona néni sosem fogadott el igazán. Szerinte én csak egy egyszerű lány vagyok egy kis faluból Tolna megyéből, aki „megfogta” az orvost. Gábor viszont mindig azt mondta: „Azt akarom, hogy legyen kit szeress, ha én már nem leszek.”

— Gábor… — suttogtam, miközben Zsófit az ölébe tettem. Felnyitotta a szemét és halványan elmosolyodott. — Gyönyörű… pont mint te — lehelte. Keze remegett, ahogy megsimogatta Zsófi arcát. Abban a pillanatban csak mi hárman léteztünk.

Ilona néni elfordult. — Ez nem igazságos — motyogta maga elé. — Előbb elvetted tőlem a fiamat, most a lányomat is akarod.

— Mama, hagyd abba! — Éva közénk állt. — Nem az ő hibája! Gábor ezt akarta!

De Ilona néni hajthatatlan volt. — Nem hagyom, hogy egyedül neveld Zsófit. Neki Gábor családjánál a helye.

Tudtam, hogy ez a vita még sokszor vissza fog térni. Gábor utolsó óráiban rám nézett: — Ígérd meg… hogy harcolsz Zsófiért… ne hagyd, hogy elvegyék tőled… — hangja elcsuklott.

— Megígérem — zokogtam.

Néhány órával később Gábor meghalt. A kezét fogtam az utolsó lélegzetvételig. Ilona néni csendben sírt a sarokban, Éva pedig magához ölelte Zsófit.

A temetés hideg és esős volt. Gábor családja úgy nézett rám, mintha betolakodó lennék. A templom előtt Ilona néni odalépett hozzám: — Találkozunk a bíróságon.

Elkezdődött a harc Zsófiért. Ilona néni felbérelte Budapest egyik legjobb ügyvédjét és mindent megtett, hogy alkalmatlannak állítson be: túl fiatal vagyok (huszonhat éves!), nincs munkám (hiszen épp szülési szabadságon voltam!), nincs családi támogatásom (anyukám tavaly halt meg). Minden nap rettegtem a csengőtől: vajon újabb gyámügyi vizsgálat vagy idézés érkezik?

Éva volt az egyetlen támaszom. — Nem hagyjuk magunkat! — ismételgette. De én egyre jobban összetörtem lelkileg és testileg is. Zsófi éjszakánként sírt, én pedig vele sírtam.

Egyik éjjel álmomban Gábor jelent meg. Régi lakásunkban állt és aggódva nézett rám: — Ne add fel! — mondta halkan. Erre ébredtem fel új erővel.

Elkezdtem harcolni: pszichológushoz jártam, hogy feldolgozzam a gyászt; hamarabb visszamentem dolgozni egy budapesti könyvelőirodába; megkértem a szomszéd nénit, Marikát, hogy segítsen Zsófival; összegyűjtöttem minden papírt és tanút, akik igazolhatták, hogy jó anya vagyok.

Hónapokig tartott a pereskedés. Minden tárgyalás után úgy éreztem magam, mintha újra elveszíteném Gábort. Ilona néni minden alkalmat megragadott, hogy megalázzon: „Nézd meg magad! Egyedülálló anya vagy, ki fog így rád nézni? Milyen jövőt tudsz adni Zsófinak?”

A bíróságon azonban Éva mellettem állt tanúként: — Nincs jobb anyja Zsófinak! — mondta határozottan.

Végül a bíróság nekem ítélte Zsófit. Ilona néni többé nem keresett. Néha látom őt a ház előtt: némán figyeli Zsófit játszani a homokozóban. Tekintetében egyszerre van vágyakozás és harag.

Ma van egy éve annak, hogy Gábor meghalt és Zsófi megszületett. Minden nap tanulom az új életet: sírva nevetni, szeretni a fájdalom ellenére is, bízni akkor is, ha már majdnem feladtam.

Néha Zsófira nézek és azt kérdezem magamtól: lehet-e egyszerre gyászolni és örülni? Elmúlik valaha ez a kettős fájdalom? Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet újra hinni az életben?