Minden alkalommal, amikor a vejem hazajön, nekem el kell tűnnöm: Egy magyar nagymama története

– Anyu, most már tényleg menj be a szobádba, mindjárt hazaér Zoli – suttogta feszülten a lányom, Dóra, miközben az ablakon át figyelte az utcát. A szívem összeszorult. Az unokám, Lili, épp akkor bújt hozzám, apró keze a tenyerembe simult. Még egy puszit sem adhattam neki, máris menekülnöm kellett.

A panelház harmadik emeletén élünk hárman: Dóra, Lili és én, Márta. Amióta Zoli, a vejem elvesztette az állását, egyre többször jön át hozzánk – és minden alkalommal úgy érzem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban. Dóra azt mondja, csak idő kérdése, hogy minden rendeződjön. De én már hónapok óta csak bujkálok.

Amikor Zoli belép az ajtón, a hangja mindig túl hangos. – Márta néni, még mindig itt van? – kérdezi gúnyos mosollyal. Dóra ilyenkor sietve magyarázkodik: – Anyu csak segít Lilivel, tudod, mennyire szeret vele lenni…

Zoli csak legyint. – Egy gyereknek nem kell három anya. Elég vagy te is.

A szavak úgy csapnak arcon, mint egy hideg zuhany. A szobám ajtajából hallgatom őket. Lili néha odasettenkedik hozzám, rajzokat hoz vagy csak csendben leül mellém. – Mama, miért nem jöhetsz ki? – kérdezi egyszerűen.

Mit mondhatnék neki? Hogy a felnőttek világa néha igazságtalan? Hogy vannak emberek, akik nem értik meg, mennyire fontos egy nagymama szeretete?

Egyik este Dóra bejött hozzám. A szemei vörösek voltak a sírástól.
– Anyu, ne haragudj rá… csak most nagyon nehéz neki is. Nem akarja, hogy Lili túlzottan kötődjön hozzád. Fél attól, hogy elveszíti őt.

– De hát én csak segíteni akarok! – fakadtam ki. – Nem akarom elvenni tőletek Lilike szeretetét… Csak annyira hiányzik nekem is az ölelés, a közös mesék…

Dóra lehajtotta a fejét.
– Tudom. De Zoli szerint így lesz jobb mindenkinek.

Aznap éjjel alig aludtam. Az emlékek kavarogtak bennem: amikor Dóra kicsi volt, mennyit dolgoztam érte egyedülálló anyaként; amikor Lili megszületett, mennyire boldog voltam, hogy végre újra gondoskodhatok valakiről. Most pedig úgy érzem magam, mint egy bútordarab, amit bármikor arrébb lehet tolni.

Másnap reggel Lili odaszaladt hozzám.
– Mama, rajzoltam neked egy szívet! – mondta büszkén.
A papíron három pálcikaember: ő, Dóra és én. Zoli sehol.

Dóra gyorsan elvette tőlem a rajzot.
– Ezt inkább ne mutasd apának – suttogta Lilinek.

A napok egyformán teltek: reggelente együtt reggeliztünk Lilivel és Dórával, aztán amikor Zoli érkezett, én visszahúzódtam a szobámba. Néha hallottam veszekedéseiket: Zoli hangja kemény volt és követelőző.
– Miért nem tud végre elköltözni az anyád? Felnőtt nő vagy már!

Dóra ilyenkor csendben sírt. Éreztem a tehetetlenséget: ha elmennék, Lili magára maradna egy feszült családban; ha maradok, csak olaj vagyok a tűzre.

Egyik este Lili belopózott hozzám.
– Mama, miért nem szeret téged apa?

A kérdés úgy szúrt belém, mint egy tű. Nem tudtam válaszolni.
– Talán csak nem ismer még eléggé – mondtam végül halkan.

Aznap éjjel elhatároztam: beszélek Zolival. Másnap reggel megvártam őt a konyhában.
– Zoli, szeretnék beszélni veled.

Feszült csend lett.
– Hallgatlak – mondta hidegen.

– Tudom, hogy nehéz most mindannyiunknak. De én nem akarok ártani nektek. Csak segíteni szeretnék Dórának és Lilinek…

Zoli felnevetett.
– Segíteni? Azzal segítenél a legtöbbet, ha végre elköltöznél!

A könnyeim kicsordultak.
– Hova mennék? A nyugdíjam alig elég rezsire… És Lili…

Zoli vállat vont.
– Ez nem az én gondom.

Dóra később odajött hozzám.
– Anyu… ne haragudj rá… csak most mindenki ideges…

De én már nem bírtam tovább. Aznap este összepakoltam néhány ruhát és elindultam a nővéremhez vidékre. Lili zokogva búcsúzott tőlem.
– Mama! Ne menj el!

A nővérem házában csend volt és nyugalom – de az üresség bennem maradt. Naponta hívott Dóra és Lili videón keresztül. Lili minden alkalommal sírt: – Mama, mikor jössz vissza?

Eltelt két hét. Egy este Dóra felhívott.
– Anyu… Zoli elköltözött. Nem bírtuk tovább együtt. Kérlek… gyere haza!

Visszatértem Budapestre. Amikor beléptem az ajtón, Lili a nyakamba ugrott. Dóra sírva ölelt át.
– Sajnálom… annyira sajnálom…

Most újra együtt vagyunk hárman. Minden nap hálás vagyok azért, hogy Lili mellett lehetek – de a szívemben ott maradt a félelem: vajon meddig tart ez az idill? Vajon tényleg én voltam a probléma? Vagy csak túl sokat akartam adni abból a szeretetből, ami bennem volt?

Ti mit tennétek az én helyemben? Hol van az a határ, ahol egy nagymama már „túl sok” lesz? Várom a gondolataitokat…