Egy váratlan reggeli látogatás – amikor az anyós szeme mindent lát
– Kati! Kati, ébren vagy? – suttogtam, miközben óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót. Az órám szerint tíz múlt pár perccel, a lakásban azonban csend honolt, csak a nappaliból hallatszott halk gyereknevetés. A két unokám, Zsófi és Marci, egymással játszottak a szőnyegen, körülöttük szétszórt játékok, félig kiborult dobozok.
A konyhában üres bögrék, egy félig megevett vajas kifli, és egy csésze kihűlt kávé. A hálószoba ajtaját résnyire nyitva találtam. Benéztem: Katalin még mindig az ágyban feküdt, arcát a párnába temetve. Egy pillanatra megálltam, nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Vajon beteg? Vagy csak fáradt? De hát Máté már rég dolgozik ilyenkor…
– Kati, minden rendben? – kérdeztem halkan. Megmozdult, lassan felült, szemei karikásak voltak.
– Jaj, bocsánat, Judit néni… csak annyira fáradt vagyok – mondta rekedten. – Egész éjjel alig aludtam.
– A gyerekek egyedül játszanak – jegyeztem meg óvatosan. – Nem félsz, hogy valami bajuk esik?
Katalin sóhajtott. – Tudom… csak néha muszáj egy kicsit pihennem. Máté sokat dolgozik, én meg egész nap egyedül vagyok velük. Néha úgy érzem, nem bírom tovább.
A szívem összeszorult. Egyszerre éreztem együttérzést és haragot. Én is voltam fiatal anya, de sosem engedtem volna meg magamnak ilyet! Akkoriban még nem volt ennyi segítség, mégis mindent megoldottam.
– Segítsek valamiben? – kérdeztem végül.
– Nem kell… csak hadd feküdjek még öt percet – felelte halkan.
Kimentem a nappaliba. Zsófi éppen Marci haját húzta, ő pedig sírni kezdett. Gyorsan közbeléptem.
– Gyerekek, gyertek inkább reggelizni! – próbáltam mosolyogni.
Ahogy kanalazták a tejbegrízt, azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Miért ilyen nehéz most minden? Máté mindig dolgos fiú volt, de mióta Katalinnal élnek, mintha minden felelősség rá hárulna. Katalin pedig… mintha nem találna kapaszkodót ebben az egészben.
Délután Máté is hazaért. Fáradtan dobta le magát a kanapéra.
– Szia anya! Mit keresel itt ilyen korán?
– Gondoltam, megleplek titeket – mondtam óvatosan. – De úgy látom, nagy szükség van itt egy kis segítségre.
Katalin rám nézett, szemében könnyek csillogtak.
– Anya, ne haragudj rá – szólt közbe Máté csendesen. – Nagyon nehéz most neki. Éjszakánként Marci sokszor felkel, Zsófi is nyűgös… Én meg dolgozom egész nap.
– De hát én is felajánlottam már annyiszor, hogy vigyázok a gyerekekre! – fakadtam ki. – Miért nem szóltok?
Katalin lehajtotta a fejét.
– Nem akarom terhelni magukat… Anyukám is messze lakik, te is elfoglalt vagy… Néha azt érzem, mindenki elvárja tőlem, hogy tökéletes legyek. De én is csak ember vagyok.
A szobában csend lett. Zsófi odaszaladt hozzám és átölelt.
– Nagyi, maradsz velünk ma? – kérdezte halkan.
Megsimogattam a haját. Hirtelen rájöttem: talán túl szigorú voltam Katalinnal. Talán én sem láttam át igazán, mennyire nehéz lehet neki egyedül két kisgyerekkel.
Este leültünk hármasban beszélgetni. Katalin sírva mondta el: néha úgy érzi, belefullad a magányba és a fáradtságba. Hogy hiányzik neki az anyja támogatása, barátnők társasága. Hogy szégyelli magát amiatt, hogy nem bírja úgy, ahogy más anyák bírják.
Máté csak hallgatott és szorította a kezét.
– Tudod, anya – mondta végül –, nekünk most tényleg segítség kellene. Nem pénz vagy ajándékok… hanem csak valaki, aki néha itt van velünk. Akire számíthatunk.
Aznap este hazafelé menet sokáig gondolkodtam. Vajon mennyit változott a világ? Vajon miért hisszük azt, hogy mindent egyedül kell bírni? Miért szégyen segítséget kérni?
Másnap reggel visszamentem hozzájuk egy tál friss pogácsával és egy nagy adag türelemmel. Leültem Katalin mellé és azt mondtam:
– Tudod mit? Mostantól minden héten eljövök hozzátok pár órára. Nem azért, mert rosszul csinálod – hanem mert mindenkinek szüksége van néha egy kis levegőre.
Katalin rám mosolygott és először láttam rajta valódi hálát.
Most már tudom: nem az a gyenge anya, aki elfárad – hanem az erős az, aki mer segítséget kérni.
Vajon hány családban zajlik ugyanez csendben? Hányan érzik magukat egyedül ebben az örökös rohanásban? Ti mit gondoltok erről?