Anyai szív harca: Amikor a fiam szerelme próbára teszi a családot
– Márk, ezt most komolyan gondolod? – kérdeztem remegő hangon, miközben az ajtóban álltam, és néztem, ahogy a fiam kézen fogva vezeti be azt a lányt a nappaliba. Anna. Már a neve is idegenül csengett számomra. A szívem hevesen vert, ahogy végigmértem: hosszú, festett haj, szakadt farmer, és egy olyan magabiztosság, amit én sosem mertem volna megengedni magamnak fiatalon.
Márk rám nézett, és láttam a szemében azt a makacs fényt, amit gyerekkora óta ismertem. – Anya, kérlek, csak adj neki egy esélyt! – mondta halkan.
A férjem, László csak bólintott, de az arcán láttam: ő is zavarban van. A vacsora alatt kínos csend ült közöttünk. Anna próbált beszélgetni, de minden szava mintha falba ütközött volna nálam. Nem tudtam elengedni azt az érzést, hogy valami rossz fog történni. Hogy elveszítem a fiamat.
Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. László halkan szuszogott mellettem, de én csak bámultam a sötét plafont. Vajon hol rontottam el? Miért nem tudok örülni annak, hogy Márk boldog? Miért érzem úgy, hogy Anna el akarja venni tőlem azt, akiért egész életemben küzdöttem?
A következő hetekben egyre több feszültség gyűlt fel köztünk. Anna gyakran jött át, segített főzni vagy takarítani, de minden mozdulata idegesített. Egy este, amikor Márk nem volt otthon, Anna odajött hozzám a konyhában.
– Erzsi néni, tudom, hogy nehéz lehet most magának – mondta halkan. – De én tényleg szeretem Márkot.
A szavai megleptek. Egy pillanatra elgyengültem, de aztán újra felhúztam a védelmi falamat.
– Az én fiam mindig is érzékeny volt – mondtam hidegen. – Remélem, nem fogod megbántani.
Anna csak bólintott, és láttam rajta, hogy fáj neki a távolságtartásom. De nem tudtam másképp viselkedni. A barátnőim is mind azt mondták: „Vigyázz, Erzsi! A mai fiatalok nem tisztelik már az időseket.”
Aztán jött az első nagy veszekedés. Egy vasárnapi ebédnél Anna szóvá tette, hogy Márk túl sokat dolgozik az apja vállalkozásában.
– Szerintem Márknak saját álmai is vannak – mondta határozottan.
László arca elvörösödött.
– Az én fiam nem fogja csak úgy otthagyni azt, amit együtt felépítettünk! – csattant fel.
Márk közéjük állt.
– Elég! – kiáltotta. – Nem akarom, hogy választanom kelljen köztetek!
Aznap este sírva zárkóztam be a fürdőszobába. A tükörbe néztem: egy megfáradt asszony nézett vissza rám. Vajon tényleg csak féltékeny vagyok? Vagy csak attól félek, hogy elveszítem a családomat?
Napokig nem beszéltem Annával. Márk is távolságtartó lett velem szemben. László próbált békíteni.
– Erzsi, lehet, hogy túl szigorú vagy vele – mondta egy este.
– Én csak jót akarok neki! – vágtam rá dühösen.
– Néha hagyni kell őket hibázni is – sóhajtott László.
Aztán egy nap Anna váratlanul beállított hozzám egy csokor virággal és egy doboz házi sütivel.
– Erzsi néni… – kezdte bizonytalanul –, szeretném megmutatni magának a családomat. Meghívom magukat hozzánk vasárnap ebédre.
Meglepődtem. Nem számítottam erre a gesztusra. Végül igent mondtam.
Az ebéd Annáéknál egészen más volt: hangos nevetés, egyszerű ételek, kedves emberek. Anna anyukája megölelt búcsúzáskor.
– Jó kezekben van a fia – súgta a fülembe.
Hazafelé menet csendben ültem az autóban. László rám mosolygott.
– Ugye látod már te is? Anna szereti Márkot.
Nem válaszoltam rögtön. Valami megmozdult bennem azon a délutánon. Talán először éreztem azt, hogy nem kell mindig mindent irányítanom.
A következő hetekben próbáltam közeledni Annához. Együtt főztünk lekvárt, elmentünk piacra. Egyszer még meg is kérdeztem tőle:
– Te mitől félsz legjobban?
Anna elmosolyodott.
– Attól, hogy sosem fogad el igazán…
Ez a mondat mélyen belém égett. Rájöttem: ugyanazt érezzük mindketten. Félünk attól, hogy elveszítjük azt, akit szeretünk.
Azóta sok minden változott. Márk és Anna összeköltöztek, és bár még mindig vannak vitáink, már nem félek annyira az újtól. Megtanultam elengedni egy kicsit… és bízni abban, hogy a szeretet megtalálja az utat.
Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon jó anya vagyok-e? De talán ez az egész csak arról szól… hogy képesek vagyunk-e tanulni egymástól és elfogadni azt is, amitől félünk.
Ti mit gondoltok? Meddig kell harcolnia egy anyának… és mikor kell elengednie?