Az utolsó akarat – Egy ismeretlen nő árnyékában

– Nem hiszem el, hogy ezt tette velem! – kiáltottam fel, miközben a temetőben álltam, a friss sírhalom előtt. A kezem remegett, a fekete kabátom ujját gyűrögettem. Anyám próbált megnyugtatni, de csak annyit tudott mondani: – Zsuzsa, kérlek, most ne itt…

De hogyan maradhattam volna csendben? Ott álltam a férjem, Gábor sírjánál, akivel huszonkét évig éltem együtt, és most egy ügyvéd kezében volt az életem. Az ügyvéd, egy szikár, szemüveges férfi, akinek a nevét sem tudtam megjegyezni, csak ennyit mondott: – Az örökhagyó minden vagyonát egy bizonyos Tóth Katalin részére hagyta.

A nevét soha nem hallottam. Katalin? Ki ez a nő? Miért neki? Miért nem nekem vagy a lányunknak, Annának? A gyász mellett hirtelen olyan düh öntött el, amit soha nem éreztem azelőtt. A családunk ott állt körülöttem: anyám, Anna, Gábor testvére, Laci. Mindenki döbbenten nézett rám.

Otthon aztán csend lett. Anna a szobájába zárkózott, anyám a konyhában sírdogált. Én csak ültem a nappaliban, és bámultam a semmibe. Gábor képe ott volt a polcon, mosolygott rám. Hogy tehette ezt velem? Hogy lehetett ennyi éven át valaki más is az életében?

Másnap reggel Anna jött le először. A szemét dörzsölte.
– Anya… tényleg igaz? Mindenét annak a nőnek hagyta?
– Igen – mondtam halkan. – De nem tudom, ki az.
Anna csak bólintott, és visszament a szobájába. Tudtam, hogy ő is szenved. Az apja elvesztése már önmagában is elviselhetetlen volt számára.

Aznap este Laci hívott fel.
– Zsuzsa, beszélnünk kellene. Nem hiszem el, hogy Gábor ilyet tett volna. Biztos valami félreértés.
– Nincs félreértés – mondtam keserűen. – Az ügyvéd világosan elmondta.
– De hát ki az a Katalin? Soha nem hallottam róla.
– Én sem.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Gábor ruhái még ott lógtak a szekrényben. Az illata még érződött a párnáján. Felkeltem, és elővettem a régi fényképeket. Néztem az esküvői képet: ott álltunk egymás mellett boldogan. Vajon már akkor is hazudott nekem? Vagy csak később változott meg minden?

A következő napokban próbáltam utánajárni Katalinnak. Felhívtam Gábor régi barátait, kollégáit. Senki nem tudott semmit. Egyik este aztán Anna jött le hozzám.
– Anya… találtam valamit apu számítógépén.
A szívem hevesen vert.
– Mit?
– Egy levelezést… egy Katalin nevű nővel. Már évek óta írtak egymásnak.
Elolvastam néhány sort. „Kedves Kati! Köszönöm, hogy mindig meghallgatsz…” „Veled más vagyok…” „Bárcsak több időnk lenne együtt…”
A világ összedőlt bennem. Gábor nemcsak elárult engem – hanem évekig kettős életet élt.

Anyám próbált vigasztalni.
– Zsuzsa, lehet, hogy csak barátok voltak…
– Anyu! Ne áltassuk magunkat! Ha valaki mindent egy idegen nőre hagy, az nem barátság!

Egy hét múlva kaptam egy levelet az ügyvédtől: találkozót szervezett Katalinnal. Elmentem. Egy kávézóban várt rám egy ötvenes éveiben járó nő: egyszerűen öltözött, szomorú szemekkel.
– Zsuzsa vagyok – mutatkoztam be feszülten.
– Tudom – mondta halkan Katalin. – Sajnálom…
– Mit sajnál? Hogy elvette tőlem az életemet?
Katalin lehajtotta a fejét.
– Nem akartam ezt… Gábor keresett meg engem évekkel ezelőtt. Segítettem neki egy nehéz időszakban… Aztán barátok lettünk… Több is lett belőle…
– És tudta, hogy nős?
– Tudtam – suttogta.

A haragom forrt bennem. De ahogy néztem ezt a nőt, láttam rajta is a fájdalmat.
– Miért hagyta magára Annát? Miért tette ezt velünk?
Katalin sírni kezdett.
– Nem tudom… Azt mondta, nem akarja bántani magukat… De velem más volt az élete…

Hazamentem összetörve. Anna várt rám.
– Találkoztál vele?
– Igen.
– És?
– Ő is szenved…
Anna csak bólintott.

Az elkövetkező hetekben minden nap azon gondolkodtam: hogyan tovább? Elvesztettem mindent: a férjemet, az otthonomat, a bizalmamat az emberekben. De egyvalamit még nem veszítettem el: önmagamat. Rájöttem, hogy újra kell építenem az életemet – magamért és Annáért is.

Egy este leültem Annával beszélgetni.
– Tudod, kislányom… néha azok bántanak meg minket legjobban, akiket legjobban szeretünk.
Anna csak annyit mondott:
– Szeretlek, anya.

Most itt ülök egy üres lakásban, új életet kezdek. Néha még mindig hallom Gábor hangját a fejemben – de már nem fáj annyira. Talán egyszer megbocsátok neki. Talán egyszer magamnak is.

De mondd meg nekem: ti mit tennétek a helyemben? Lehet újrakezdeni ekkora árulás után? Vagy örökre bennünk marad a fájdalom?