Amikor a csend ordít: Mária és Zsuzsa újrakezdése az esőben

– Anya, miért sírsz? – kérdezte Zsuzsa, miközben a viharos esőcseppek doboltak az ablakon. A régi oravi házban minden zugban huzat lapult, a falak is mintha velünk együtt reszkettek volna. A férjem, Gábor, épp most csapta be maga mögött az ajtót, és csak egyetlen mondatot hagyott maga után: „Nem bírom tovább. Csinálj, amit akarsz.”

A szívem összeszorult, mintha valaki ököllel markolná. Zsuzsa arcán félelem tükröződött, de próbált erősnek látszani. Mindössze tizenkét éves volt, de már túl sokat látott abból, amit egy gyereknek sosem kellene.

– Nem sírok, csak… csak fázom – hazudtam neki, miközben a könnyeimet törölgettem. Tudtam, hogy mostantól minden más lesz. Gábor évekig uralkodott felettem: minden döntést ő hozott meg, minden pénzt ő kezelt, minden hibáért engem hibáztatott. Az utolsó időben már kiabált is velem, néha Zsuzsával is. De sosem gondoltam volna, hogy egyszer csak így elmegy.

A házban csend lett, csak a vihar hangja töltötte be a teret. Zsuzsa odabújt hozzám.

– Anya, most mi lesz velünk?

Nem tudtam válaszolni. Csak átöleltem őt, és próbáltam elhinni, hogy valahogy majd megoldjuk.

Másnap reggel a szomszéd, Ilonka néni kopogott be hozzánk. – Hallottam, mi történt – mondta halkan. – Ha kell valami, szóljatok! – A hangjában együttérzés volt, de éreztem a kíváncsiságot is.

Az első napokban minden mozdulat nehéz volt. A boltban is úgy néztek rám az emberek, mintha valami szégyenfolt lennék. A faluban gyorsan terjednek a hírek: „Mária férje elment”, „Biztos nem volt jó feleség”, „Szegény kislány”.

Próbáltam munkát találni. A közeli kisboltban kerestek eladót, de amikor meghallották, hogy egyedülálló anya vagyok, csak sajnálkozva néztek rám: „Sok lesz magának ez így.”

Zsuzsa is nehezen viselte az iskolában. Egyik nap sírva jött haza.

– Az osztálytársaim azt mondják, hogy apu azért ment el, mert rosszak vagyunk – zokogta.

A szívem majd megszakadt. Leültem mellé az ágyra.

– Zsuzsa, ez nem igaz. Apád döntése volt. Mi nem tehetünk róla.

De magamban én is hibáztattam magam. Miért nem voltam elég jó? Miért tűrtem ennyi évig?

Egy este, amikor már azt hittem, nem bírom tovább, Zsuzsa odajött hozzám egy rajzzal.

– Nézd anya! Ez mi vagyunk – mutatta büszkén. A képen ketten álltunk egy nagy fa alatt, és mosolyogtunk.

– Szeretlek – mondta halkan.

Akkor értettem meg: neki én vagyok az egész világ. Nem adhatom fel.

Elkezdtem takarítani járni Ilonka nénihez és másokhoz is a faluban. Nem volt sok pénz belőle, de legalább valamiből megéltünk. Minden reggel korán keltem, főztem Zsuzsának teát és szendvicset, aztán mentem dolgozni. Néha úgy éreztem magam, mint egy gép: csak mentem előre, mert muszáj volt.

Egyik nap Ilonka néni megkérdezte:

– Mária, miért nem próbálod meg a városban? Ott több lehetőség van.

Féltem a változástól. De amikor Zsuzsa egyre többször jött haza szomorúan az iskolából, elhatároztam: lépnem kell.

Eladtuk a régi házat – nem kaptunk érte sokat –, és albérletbe költöztünk Győrbe. Az első hetek rémesek voltak: idegen város, idegen emberek. De legalább senki sem tudta rólunk a múltunkat.

Találtam munkát egy pékségben. Hajnali négykor keltem minden nap, de szerettem a friss kenyér illatát és azt, hogy végre magam dönthettem az életemről.

Zsuzsa is lassan beilleszkedett az új iskolába. Egyik este leült mellém vacsoránál.

– Anya, most már boldog vagy?

Elgondolkodtam. Nem volt könnyű az út idáig. Még mindig féltem néha: mi lesz holnap? Elég vagyok-e neki? De amikor ránéztem Zsuzsára, láttam benne azt az erőt és bátorságot, amit én is szeretnék magamban látni.

– Igen – feleltem végül –, most már tudom, hogy képesek vagyunk rá.

Azóta is vannak nehéz napok. Néha még álmodom Gáborral: visszajön, újra kiabál velem. De már nem félek tőle. Megtanultam kiállni magamért – és Zsuzsáért is.

Most már tudom: nem attól lesz valaki erős, hogy sosem sír vagy sosem fél. Hanem attól, hogy minden nap újra feláll és továbbmegy.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki ennyire megbántott minket? Vagy inkább örökre el kell engedni a múltat?