Az ajándék, ami szétszakította a családomat: Egy jó szándék tragédiája

– Miért kellett ezt tenned, Ivett? – anyám hangja remegett a düh és a csalódottság keverékétől. Ott álltam a nappali közepén, kezemben a gondosan becsomagolt dobozzal, amit még reggel vettem a belvárosi könyvesboltban. Azt hittem, ez lesz az a pillanat, amikor végre mindenki megbékél egymással.

De nem így történt.

A családunk már hónapok óta feszült volt. Apám, László, elvesztette az állását a gyárban, anyám, Márta pedig két műszakban dolgozott a pékségben, hogy valahogy kihúzzuk hó végéig. A bátyám, Gergő, egyetemre készült, de titokban már hónapok óta dolgozott éjszakánként egy kocsmában. Én, Ivett, a legkisebb, mindig is próbáltam összetartani a családot – legalábbis azt hittem.

Az egész azzal kezdődött, hogy közeledett anyám ötvenedik születésnapja. Tudtam, hogy mostanában minden fillér számít, de úgy éreztem, muszáj valami különlegessel meglepnem őt. Egy régi családi fotóalbumot készíttettem el – tele régi képekkel, amiket titokban gyűjtöttem össze rokonoktól és barátoktól. Azt reméltem, ez majd emlékezteti anyát arra, mennyi mindent átéltünk együtt.

A születésnap estéjén mindenki feszülten ült az asztal körül. Apám csendben bámulta a tányérját, Gergő a telefonját nyomkodta. Amikor átadtam az ajándékot, anyám először elmosolyodott – de ahogy lapozni kezdte az albumot, az arca megváltozott.

– Ez meg mi? – kérdezte halkan, miközben egy régi fotónál megállt. A képen ő volt és egy férfi – nem apám –, akit én sosem ismertem fel igazán.

– Ezt honnan szerezted? – nézett rám élesen.

– A nagynénitől kaptam… csak azt akartam, hogy örülj neki… – dadogtam.

Apám felkapta a fejét. – Milyen férfi ez a képen? Márta?

Anyám arca elfehéredett. – Ez… ez csak egy régi barát volt…

Gergő közbevágott: – Miért van annyi kép ebben az albumban róla? Ki ez egyáltalán?

A levegő megfagyott. Anyám remegő kézzel csukta be az albumot. Apám felállt az asztaltól, és szó nélkül kiment a konyhába. Gergő rám nézett: – Gratulálok, Ivett. Ezt jól elintézted.

Aznap este anyám sírt a szobájában. Apám egész éjjel nem jött haza. Gergő pedig rám sem nézett többé napokig.

A következő hetekben minden megváltozott. Apám egyre többet ivott, anyám magába zárkózott. Gergő még többet dolgozott éjszakánként. Én pedig csak ültem a szobámban, és bámultam azt az átkozott fotóalbumot.

Egy este anyám bejött hozzám.

– Tudod, Ivett… nem haragszom rád. De vannak dolgok, amiket jobb lett volna nem bolygatni. Az a férfi… ő volt az első szerelmem. Még apád előtt. De sosem jelentett semmit… legalábbis azt hittem.

– Sajnálom, anya… én csak jót akartam…

– Tudom – sóhajtott –, de néha a jó szándék is fájdalmat okoz.

Apám hetekig nem beszélt anyámmal. Egy este részegen hazaesett, és ordítani kezdett:

– Hazudtál nekem! Évekig hazudtál! Ki tudja még, mi igaz ebből az egészből?

Anyám zokogva rohant ki a házból. Gergő utána ment, én pedig ott maradtam apámmal.

– Te is tudtad? – kérdezte tőlem rekedten.

– Nem… esküszöm… csak ajándékot akartam adni neki…

Apám csak legyintett és becsapta maga mögött az ajtót.

Azóta sem lett minden rendben. Anyám és apám között fal húzódott; Gergő elköltözött egy albérletbe; én pedig mintha láthatatlanná váltam volna számukra.

Azóta is minden nap azon gondolkodom: vajon tényleg jobb lett volna csendben maradni? Vagy egyszerűen csak nem tartozom ebbe a családba?

„Lehet-e valaha jóvátenni azt, amit egyetlen jó szándékú tettünk okozott? Vagy örökre kívülálló maradok azok között, akiket a legjobban szeretek?”