Elveszett szavak anyám sírjánál – Egy bűntudattal terhelt lélek vallomása

– Miért nem mondtad el neki, Zsófi? – kérdezte a nővérem, Eszter, miközben a fekete esernyő alatt álltunk anyánk sírjánál. Az eső úgy verte a földet, mintha az ég is siratná őt. A kezem remegett, a szívem pedig olyan üres volt, mintha valaki kitépte volna belőlem.

Nem tudtam válaszolni. Csak néztem a frissen hantolt földet, és újra meg újra lejátszódott bennem az utolsó beszélgetésünk. Anyám akkor is aggódott értem, én pedig türelmetlenül legyintettem: – Ne aggódj már folyton, anya! Felnőtt vagyok! – mondtam neki, és becsaptam magam mögött az ajtót. Azóta is visszhangzik bennem ez a mondat.

A temetés után napokig csak ültem a régi gyerekszobámban, ahol minden tárgy anyám emlékét őrizte. A falon a közös fényképeink, az asztalon az utolsó levelének sarkára firkált üzenete: „Szeretlek, kislányom!”. Minden reggel úgy ébredtem, hogy hátha csak rossz álom volt az egész. De nem volt az.

A családunkban mindig is voltak kimondatlan dolgok. Apám zárkózott ember, sosem beszélt az érzéseiről. Eszter mindig próbált közvetíteni anya és köztem, de én gyakran éreztem úgy, hogy anyám túl sokat vár el tőlem. Sosem voltam elég jó tanuló, nem jártam templomba minden vasárnap, és amikor bejelentettem, hogy Budapestre költözöm egy fiú miatt, hetekig nem szólt hozzám.

Most már tudom, hogy mindezt csak féltésből tette. De akkor dühös voltam rá. Azt hittem, majd egyszer lesz időm elmondani neki, hogy mennyire szeretem. Hogy mennyit jelent nekem az a sok áldozat, amit értem hozott. Hogy bocsánatot kérek mindenért.

A halála váratlanul ért. Egyik este még telefonáltunk – ő aggódott, hogy eleget eszem-e –, másnap reggel Eszter hívott sírva: „Anyu nincs többé.” Szívinfarktus. Egyetlen perc alatt vége lett mindennek.

Azóta minden napomat bűntudat és megbánás árnyékolja be. Nem tudok aludni; éjszakánként újra és újra lejátszom magamban azokat a pillanatokat, amikor türelmetlen voltam vele. Amikor nem vettem fel a telefont, mert épp fontosabb dolgom akadt. Amikor azt gondoltam: majd holnap visszahívom.

Egyik este apám leült mellém a konyhában. Szokatlan volt tőle ez a gesztus.
– Zsófi – kezdte halkan –, tudom, hogy nehéz most neked. Nekem is az. De anyád nem haragudna rád. Soha nem haragudott igazán.
– De én haragszom magamra – suttogtam.
– Ezzel csak magadnak ártasz – mondta csendesen. – Anyád azt akarná, hogy boldog légy.

Nem tudtam mit felelni. Csak ültem ott, és néztem apám megfáradt arcát. Ő sem tudta kimutatni az érzéseit soha, de most mégis ott volt bennünk valami közös fájdalom.

A következő hetekben próbáltam visszatérni Budapestre a régi életemhez. A munkahelyemen mindenki részvétet nyilvánított, de senki sem értette igazán, mi zajlik bennem. A barátaim próbáltak felvidítani: „Majd idővel könnyebb lesz!” – mondták. De én csak egyre magányosabb lettem.

Egyik este Eszter felhívott:
– Zsófi, gyere haza hétvégére! Apának is szüksége van rád… meg nekem is.
Vonakodva bár, de igent mondtam.

Otthon minden ugyanúgy állt, mint anyám halála előtt. A konyhában még ott volt a kedvenc bögréje, a hűtőn a cetli: „Vigyél magaddal esernyőt!” Eszterrel órákig beszélgettünk arról, milyen volt anyánk gyerekkorunkban – hogyan sütötte nekünk a palacsintát vasárnaponként, hogyan ölelt át minket esténként.

– Szerinted megbocsátana nekem? – kérdeztem halkan.
– Zsófi… ő már rég megbocsátott neked. Te vagy az egyetlen, aki nem tud magának megbocsátani.

Ez a mondat napokig visszhangzott bennem.

Elkezdtem írni neki leveleket – olyanokat, amiket sosem fog elolvasni. Leírtam mindent: a haragomat, a szeretetemet, a bűntudatomat és azt is, mennyire hiányzik. Minden levél után egy kicsit könnyebb lett.

Egy alkalommal elmentem a temetőbe egyedül. Leültem anyám sírja mellé és hangosan beszélni kezdtem hozzá:
– Anya… sajnálom mindent. Sajnálom, hogy nem voltam jobb lányod. Sajnálom, hogy nem mondtam el elégszer: szeretlek.
A szél lágyan fújt végig a sírok között; mintha válaszolna nekem valaki.

Azóta minden nap próbálok egy kicsit megbocsátani magamnak. Tudom, hogy hosszú út lesz még ez – de talán egyszer sikerül.

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani magunknak ilyen hibákat? Hogyan lehet továbblépni anélkül, hogy örökre bűntudatban élnénk?