Fiam, a tartozások fogságában: Egy anya harca a gyermekéért

– Anya, tudnál kölcsönadni tízezer forintot? – Gergő hangja remegett a telefonban, és én rögtön éreztem, hogy valami nincs rendben. Nem ez volt az első alkalom, hogy pénzt kért, de most valahogy más volt. A háttérben mintha valaki kiabált volna, vagy talán csak a képzeletem játszott velem. – Mire kell, kisfiam? – kérdeztem óvatosan, de csak annyit felelt: – Csak egy kis elmaradás, semmi komoly.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A férjem, Laci, már rég aludt, de én képtelen voltam lehunyni a szemem. Gergő mindig is érzékeny fiú volt, sosem tudott jól bánni a pénzzel. De most valami mélyebb szorongás telepedett rám. Másnap reggel elmentem hozzá Pesterzsébetre. A lakásában rendetlenség uralkodott, üres energiaitalos dobozok és számlák hevertek mindenütt. Gergő a kanapén ült, a fejét a kezébe temette.

– Mi történt veled? – ültem le mellé. – Semmi, anya. Csak egy kis pénzügyi zűr – próbált mosolyogni, de a szeme alatt sötét karikák húzódtak.

Aztán egy hét múlva újra hívott. Most már húszezer forintot kért. A hangja kétségbeesett volt. – Anya, ha most nem segítesz, nagy bajba kerülök! – könyörgött.

Laci dühös lett. – Nem adunk neki több pénzt! – csattant fel este otthon. – Ha mindig kihúzzuk a bajból, sosem tanulja meg! De én nem tudtam nemet mondani. Anyai szívem összeszorult minden alkalommal, amikor Gergő sírt nekem a telefonban.

Aztán egy este becsöngetett hozzánk. Sápadt volt és remegett. – Anya, elrontottam mindent – zokogta. – Tartozom a haverjaimnak, tartozom a banknak is… Már nem tudom, mit csináljak.

Laci csak állt az ajtóban összefont karral. – Meddig fogod még ezt csinálni velünk? – kérdezte fojtott hangon.

Gergő csak sírt. Én átöleltem. Aznap este nálunk aludt. Másnap reggel együtt mentünk be a bankba, hogy megnézzük, pontosan mennyivel tartozik. Több mint 1 millió forint! Hitelkártya-adósságok, gyorshitelek, barátoktól kölcsönkért pénzek.

– Hogy juthattál idáig? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Nem tudom… Elvesztettem az állásom tavaly ősszel, aztán jöttek a számlák… Próbáltam szerencsejátékkal visszanyerni a pénzt… De csak rosszabb lett minden.

A szívem összetört. Laci dühösen elrohant otthonról aznap este. – Mindig csak mentegeted! – vágta hozzám az ajtóból.

Hetekig próbáltam segíteni Gergőnek: együtt írtunk önéletrajzot, jelentkeztünk állásokra, próbáltam tárgyalni a bankkal részletfizetésről. De Gergő egyre inkább bezárkózott. Egyik este eltűnt. Nem vette fel a telefont napokig.

Azt hittem, megőrülök az aggodalomtól. Laci is egyre ingerültebb lett velem: – Miért nem hagyod már? Felnőtt ember! Nem segíthetsz rajta örökké!

Végül egy barátja hívott fel: – Itt van nálam Gergő… nagyon rosszul van. Eljöttem érte Zuglóba egy lepukkant albérletbe. Gergő sápadt volt és reszketett. – Anya… nem bírom tovább…

Aznap este leültünk hármasban beszélgetni. – Segíteni akarok neked, de ehhez neked is akarnod kell! – mondtam neki sírva.

– Próbálok változni… de félek… félek attól, hogy már túl késő…

Laci végül megszólalt: – Ha tényleg akarod, segítünk. De csak akkor, ha vállalod a felelősséget és szakemberhez fordulsz.

Gergő bólintott. Másnap elmentünk együtt egy adósságrendezési tanácsadóhoz és pszichológushoz is időpontot kértünk neki.

Azóta eltelt fél év. Gergőnek sikerült részmunkaidős állást találnia egy pékségben. Még mindig sokat aggódom érte, és néha visszaesik a rossz szokásaiba: néha újra pénzt kér vagy eltűnik napokra. De már legalább beszél róla és igyekszik változtatni.

A családunk még mindig törékeny: Laci nehezen bocsát meg neki és nekem is sokszor szemrehányást tesz. De minden nap reménykedem benne, hogy egyszer újra rendbe jövünk.

Néha azon gondolkodom: vajon jól tettem-e, hogy ennyit áldoztam fel érte? Meddig mehet el egy anya a szeretet nevében? És vajon tényleg tudunk-e segíteni annak, aki maga sem akarja igazán? Vajon ti mit tennétek a helyemben?