„Ez már nem az én otthonom?” – Egy anya küzdelme a saját házáért

– Anyu, ezt most komolyan gondolod? – Péter hangja élesen hasított át a nappalin. A konyhaasztalnál ültem, ujjaim görcsösen szorították a porcelán bögrét, amiben már rég kihűlt a kávé. A férjem, Laci, a sarokban állt, karba tett kézzel, és csak bámult maga elé.

– Nem arról van szó, hogy nem szeretnélek titeket – próbáltam halkan, de remegő hangon válaszolni –, de ez a ház… ez az én otthonom. A mi otthonunk. És most úgy érzem, mintha már semmi beleszólásom nem lenne abba, mi történik itt.

Péter felesége, Zsuzsa a háttérben állt, két kisgyerekük, Marci és Lili csendben játszottak a szőnyegen. Zsuzsa szeme villant, ahogy rám nézett. – Anya, tudod jól, mennyire nehéz most lakást találni. Az albérletek ára az egekben van, és nekünk is jogunk van egy kis biztonsághoz. Ez a ház félig már Péteré is lesz egyszer.

Laci végre megszólalt: – Nem mondhatunk nemet, Éva. Ők is a családunk. És tényleg, egyszer úgyis öröklik majd a ház felét.

A szívem összeszorult. Az elmúlt napokban alig aludtam valamit. Minden éjjel ugyanaz járt a fejemben: hogyan fogok élni, ha minden megszokott sarkot, minden csendes zugot meg kell osztanom? Vajon tényleg nincs már jogom dönteni arról, ki lakik velem egy fedél alatt?

Péterék költözése nem csak egy újabb családi esemény volt. Ez egy lavina volt, ami mindent maga alá temetett. Az első este, amikor bejelentették a döntésüket, Laci csak annyit mondott: – Ez természetes dolog. Régen is több generáció élt együtt. Majd megszokod.

De én nem akartam megszokni. Évekig dolgoztam azon, hogy ez a ház végre nyugodt legyen. Hogy ne kelljen minden nap alkalmazkodnom valakihez. Hogy végre legyen egy kis helyem magamnak. Most pedig újra ott tartok, mint harminc éve: mindenki más igénye fontosabb az enyémnél.

A következő napokban Péter és Zsuzsa elkezdték szervezni a költözést. Már előre megbeszélték, melyik szobát foglalják el, hova kerülnek a gyerekek játékai, sőt még azt is eldöntötték, hogy a nappali egyik sarkát átalakítják dolgozószobának. Engem senki sem kérdezett meg.

Egy este Laci odajött hozzám a hálóban.

– Ne haragudj rájuk – mondta halkan –, nehéz időket élünk mindannyian. Nekik is szükségük van ránk.

– És nekem? Nekem ki segít? – kérdeztem vissza könnyes szemmel. – Én mikor számítok?

Laci csak megvonta a vállát. – Majd megszokod.

Aznap éjjel nem bírtam tovább. Felkeltem az ágyból, lementem a konyhába és leültem az ablak elé. Néztem a sötét kertet, ahol annyi emlék kötött ehhez a házhoz: ahogy Péter biciklizni tanult, ahogy Laci grillezett nyaranta, ahogy esténként csendben olvastam egyedül. Most mindez veszélybe került.

Másnap reggel Péter beállított egy dobozzal.

– Anyu, ezt hova tegyem? – kérdezte vidáman.

– Nem tudom – feleltem fásultan –, talán oda, ahol még maradt egy kis hely nekünk is.

Zsuzsa sóhajtott: – Anya, ne csináld már ezt! Miért nem tudsz örülni annak, hogy együtt lehetünk?

– Mert félek – mondtam ki végül. – Félek attól, hogy elveszítem önmagam ebben az egészben.

Péter leült mellém.

– Sosem akartunk neked rosszat. De most tényleg nincs más lehetőségünk.

A gyerekek közben fel-alá rohangáltak a folyosón. A zaj betöltötte az egész házat. Már most úgy éreztem, hogy nincs hová elbújnom.

Az első közös vacsora kész rémálom volt. Marci kiborította a levest az abroszra, Lili hisztizett, mert nem kapott elég rántott húst. Zsuzsa fáradtan sóhajtott fel: – Ez mindig ilyen lesz?

Laci próbált viccelődni: – Majd megszokjátok egymást!

Én csak ültem ott némán és azon gondolkodtam: vajon tényleg ez lesz az életem hátralévő része? Hogy mindig másokhoz kell igazodnom?

Azóta minden nap egyre nehezebb lett. Péterék egyre inkább átvették az irányítást: Zsuzsa átrendezte a konyhát („Így sokkal praktikusabb!”), Péter lecserélte a régi függönyöket („Anyu, ezek már nagyon divatjamúltak!”), Marci és Lili játékai mindenhol szanaszét hevertek.

Egy este Zsuzsa odajött hozzám:

– Anya, beszélhetnénk? Tudom, hogy nehéz neked ez az egész… De mi is csak boldogok akarunk lenni.

– És én? – kérdeztem halkan. – Nekem mikor lesz jogom boldognak lenni?

Zsuzsa elhallgatott. Talán először értette meg igazán, mit érzek.

Most itt ülök a régi karosszékemben és nézem az ablakon át az esti fényeket. A házam tele van élettel – de én mégis magányosabb vagyok, mint valaha.

Vajon tényleg ennyit érnek az én érzéseim? Vagy egy anya mindig csak háttérbe szorulhat a saját otthonában?