„Lass inkább a volt férjed fizessen!” – Egy mozaikcsalád harca a szeretetért és igazságért

– Miért nekem kell fizetnem mindent a gyerekeid után? – Tamás hangja élesen hasít bele a vasárnap délután csendjébe. A konyhaasztalnál ülünk, előtte egy halom számla, közöttük a legújabb iskolai befizetésről szóló csekk. A gyomrom összeszorul, ahogy ránézek.

– Ezek nem csak az én gyerekeim, Tamás. Tíz éve vagyunk együtt. Te is része vagy az életüknek – próbálom halkan, de határozottan mondani, miközben érzem, hogy a hangom remeg.

Tamás elfordítja a fejét, az ablakon bámul ki. – De hát van apjuk is! Miért nem ő fizet? Miért mindig én?

A szavak úgy csapódnak belém, mintha pofon vágnának. Eszter és Marci, az első házasságomból született gyerekeim, a szobájukban tanulnak. Nem hallják ezt a beszélgetést – legalábbis remélem. Azt hittem, Tamás már elfogadta őket. Azt hittem, mi már egy család vagyunk.

A múltam árnyéka azonban most újra rávetül a jelenünkre. Az első férjem, Gábor, évek óta csak minimális gyerektartást fizet, néha hónapokat késik. Mindig van valami kifogása: elvesztette a munkáját, új családja van, vagy egyszerűen „elfelejtette”. Én pedig mindig próbáltam pótolni a hiányt – dolgoztam hétvégén is, vállaltam plusz műszakokat az egészségügyben.

Tamás kezdetben mindenben támogatott. Szerette Esztert és Marcit, együtt mentünk kirándulni, közösen ünnepeltük a születésnapokat. De mióta megszületett közös fiunk, Áron, mintha valami megváltozott volna benne. Egyre gyakrabban hozza fel a pénzt.

– Nem akarok igazságtalan lenni – mondja most csendesebben –, de nekünk is van saját gyerekünk. Áronnak is kell jövő. Nem lehet mindig csak adni…

– És szerinted Eszternek és Marcinak nincs jövője? – csúszik ki belőlem dühösen.

– Nem ezt mondtam! Csak… – Tamás elakad. – Nézd, beszélj Gáborral! Mond meg neki, hogy többet kell fizetnie. Én nem tudok mindent egyedül állni.

A könnyek ott égnek a szememben. Hányszor próbáltam már beszélni Gáborral? Hányszor könyörögtem neki? Mindig csak ígéreteket kaptam. És most Tamás is elfordul tőlünk?

Aznap este nem alszom. Forgolódom az ágyban, hallgatom Tamás egyenletes légzését. Eszembe jutnak az első közös karácsonyaink: ahogy Tamás hóembert épített Eszterrel és Marcival, ahogy együtt nevettünk a vacsoraasztalnál. Hol rontottuk el? Hol veszítettük el egymást?

Másnap reggel Eszter odajön hozzám reggeli közben.

– Anya, minden rendben? Tegnap hallottam, hogy veszekedtetek…

Megsimogatom a haját. – Ne aggódj, kicsim. Néha a felnőttek is vitatkoznak.

De belül érzem: ez több egyszerű vitánál. Ez arról szól, hogy kihez tartozunk igazán ebben a családban.

Délután felhívom Gábort.

– Szia, Gábor. Szeretnék beszélni veled a gyerektartásról…

Már a hangjából hallom az unottságot.

– Most tényleg ezzel jössz? Tudod jól, hogy most nehéz helyzetben vagyok…

– De Gábor, Eszternek új cipő kellene, Marcinak meg be kellene fizetni az osztálykirándulást…

– Majd ha lesz pénzem, utalok! – vágja rám ingerülten.

Leteszem a telefont. A kezem remeg a tehetetlenségtől és dühtől.

Este Tamás hazajön munkából. Fáradtan ledobja magát a kanapéra.

– Beszéltél vele? – kérdezi anélkül, hogy rám nézne.

– Igen. Nem fog többet fizetni.

Csend telepszik ránk. A nappali sarkában Áron játszik egyedül.

– Akkor most mi lesz? – kérdezi Tamás halkan.

Leülök mellé.

– Nem tudom. De azt tudom, hogy nem akarom elveszíteni ezt a családot.

Tamás sokáig hallgat. Aztán megszorítja a kezem.

– Én sem… Csak néha úgy érzem, mindenki tőlem várja a megoldást…

– Nem vagy egyedül ebben – mondom halkan.

Aznap este leülünk mindannyian vacsorázni. Először feszengős a hangulat, de aztán Marci mesélni kezd az iskolai focimeccsről, Eszter nevetve csatlakozik hozzá. Tamás is elmosolyodik végre.

Tudom: nem oldódott meg minden varázsütésre. Gábor továbbra sem fog segíteni. A pénzügyi gondok maradnak. De talán megtanuljuk együtt viselni őket – nem egymás ellen, hanem egymás mellett.

Vajon hány család küzd még hasonló problémákkal Magyarországon? Mi kell ahhoz, hogy egy mozaikcsalád valóban családdá váljon?