„Nem vagyok a szomszéd bébiszittere!” – Egy barátság határai

– Zsuzsa, ugye ma is ráérsz egy órára? – Ágnes hangja már az ajtóban csengett, mielőtt még kinyitottam volna. A kilincs remegett a kezemben, ahogy próbáltam eldönteni, mit mondjak. A kislánya, Lili, ott állt mellette, szorosan markolva a plüssmaciját.

– Ágnes, ma tényleg nem jó… – kezdtem halkan, de már láttam rajta azt a tipikus, kérlelő nézést, amitől mindig elgyengültem.

– Csak egy óra! Tudod, hogy mennyire fontos ez a megbeszélés a munkahelyemen. Nélküled nem tudom megoldani! – mondta, miközben Lili már be is lépett a lakásomba.

Az elmúlt hónapokban szinte minden héten legalább kétszer nálam volt Lili. Először örültem neki: egyedül éltem, és jólesett a társaság. Ágnes is mindig hálás volt, hozott egy-egy szelet süteményt vagy meghívott egy kávéra. De mostanra valami megváltozott. Már nem kérdezett, csak közölte, hogy jönnek. Már nem volt szó háláról – csak elvárásokról.

A múlt héten például péntek este csörgött rám:

– Zsuzsa, ugye ráérsz holnap egész nap? El kell mennem anyukámhoz vidékre, és Lilit nem vihetem magammal.

Akkor is igent mondtam. De egész nap feszengtem. Lili aranyos kislány, de én is szeretnék néha pihenni, vagy csak magammal foglalkozni. Aznap este úgy éreztem magam, mintha valaki más életét élném.

Ma viszont valami eltört bennem. Ahogy Ágnes ott állt az ajtóban, és már szinte be is tolta hozzám a gyerekét, hirtelen dühös lettem.

– Ágnes, beszélnünk kell – mondtam határozottabban, mint valaha.

Ő meglepődött. – Mi történt?

– Úgy érzem, kihasználsz. Mindig én vigyázok Lilire. Már nem is kérdezed meg, hogy ráérek-e. Ez így nem mehet tovább.

Ágnes arca elvörösödött. – De hát barátok vagyunk! Segítenünk kell egymásnak!

– Igen, de ez már nem segítség – válaszoltam remegő hangon. – Ez már elvárás. És én is szeretnék néha magamra gondolni.

Csend lett. Lili közben leült a szőnyegre és rajzolni kezdett. Ágnes zavartan nézett rám.

– Nem gondoltam volna, hogy így érzed… – suttogta.

– Sajnálom, de most tényleg nem tudok segíteni – mondtam ki végül.

Ágnes szó nélkül összeszedte Lilit és elment. Az ajtó becsukódott mögöttük. Egy pillanatig csak álltam ott, és próbáltam feldolgozni a történteket.

Egész délután azon gondolkodtam: vajon rosszul tettem? Lehet-e nemet mondani valakinek úgy, hogy közben nem vagyok önző? Vajon Ágnes megérti majd az érzéseimet? Vagy mostantól haragudni fog rám?

Este csörgött a telefonom. Anyukám volt az.

– Miért vagy ilyen levert hangulatban? – kérdezte aggódva.

Elmeséltem neki mindent.

– Zsuzsa, néha muszáj kiállni magadért. Nem lehet mindig mindenkinek megfelelni – mondta határozottan.

De mégis ott motoszkált bennem a bűntudat. Mi lesz most? Elveszítem a szomszédomat? Vagy talán végre megtanulja tisztelni a határaimat?

Másnap reggel Ágnes becsöngetett. Félve nyitottam ajtót.

– Sajnálom, ha túlzásba vittem – mondta halkan. – Csak annyira nehéz egyedülálló anyaként… Néha elfelejtem, hogy neked is van saját életed.

Megöleltük egymást. Megkönnyebbültem – talán mostantól más lesz minden.

De vajon tényleg lehet úgy segíteni másoknak, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat? Ti mit tennétek a helyemben?