Csend az ablak mögött – Egy magyar anya gyásza és újrakezdése
– Anya, mikor jössz már ki a szobából? – hallottam a húgom, Réka hangját az ajtó túloldaláról. Hangja türelmetlen volt, de mögötte ott bujkált az aggodalom is. Nem válaszoltam. Csak ültem az ágy szélén, a kezemmel a régi, kockás pizsamám szélét gyűrögettem, és bámultam ki az ablakon. A kora reggeli fény szürkére festette a kisvárosi utcát, ahol minden ház ugyanolyan csendben lélegzett, mint én.
A csend az ablak mögött már két éve tartott. Két éve, hogy Bence, a fiam, elment. Egyik pillanatról a másikra, egy autóbalesetben, amikor épp iskolába indult. Azóta minden reggel úgy ébredtem, mintha egy végtelen éjszakából próbálnék visszatérni az életbe – de valahogy sosem sikerült igazán.
Réka újra kopogott. – Anya, kérlek! Legalább egy kávét igyál velem! – A hangja megremegett. Tudtam, hogy ő is szenved. De én… én csak túl akartam élni a következő percet.
Felálltam. A padló nyikorgott a talpam alatt. A konyhában minden ugyanott volt, mint régen: a piros pöttyös bögre Bencéé volt, a hűtőn még mindig ott lógott az óvodai rajza. Réka már ott ült az asztalnál, kezében egy csésze teával. Rám nézett, és halkan megszólalt:
– Ma jönnek anyáék. Azt mondták, beszélni akarnak veled.
Összeszorult a gyomrom. Anyám mindig azt mondta: „Az élet megy tovább.” De hogyan? Hogyan lehet továbbmenni, ha minden reggel ugyanaz a fájdalom ébreszt?
A családom nem értette meg a gyászomat. Apám egyszer azt mondta: – Zsuzsa, nem vagy már fiatal. Bence elment, de neked még itt kell lenned nekünk! – Mintha csak egy rossz álom lett volna az egész. Mintha Bence elvesztése nem lenne elég ok arra, hogy megálljon az idő.
Aznap délután anyámék tényleg megjelentek. Anyám szokás szerint hozott egy tálca pogácsát, apám pedig leült az asztalhoz és sóhajtott egy nagyot.
– Zsuzsa – kezdte anyám –, beszélnünk kell arról, hogy visszamész-e dolgozni az iskolába. A gyerekek várnak rád. Nem lehet örökké így élni.
– Nem tudok tanítani – suttogtam. – Hogy nézzek a gyerekek szemébe? Hogy mondjam nekik, hogy minden rendben lesz?
Apám felcsattant: – Mindenki veszít valakit! De nem lehet belehalni! Nézd meg Rékát! Ő is elvesztette az apját fiatalon, mégis felnevelt téged!
Réka lesütötte a szemét. Tudtam, hogy neki is fáj minden szó.
– Nem akarok vitatkozni – mondtam halkan. – Csak… csak időt kérek.
Anyám sóhajtott, majd letette elém a pogácsát. – Egyél legalább valamit.
Az este csendben telt. Anyámék elmentek, Réka pedig visszavonult a saját szobájába. Én pedig ott maradtam a konyhában, egyedül a gondolataimmal és Bence rajzával.
Az éjszaka közepén felriadtam egy álomból: Bence nevetett, futott felém az iskolaudvaron, én pedig utána nyúltam – de eltűnt a ködben. Felültem az ágyban és sírtam. Már nem is tudom, mikor sírtam utoljára igazán.
Másnap reggel Réka óvatosan bejött hozzám.
– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.
– Persze – mondtam rekedten.
– Szeretném, ha eljönnél velem ma délután a temetőbe. Tudom, hogy nehéz… de talán segítene.
Először nemet akartam mondani. De aztán megláttam Réka szemében azt a fájdalmat és reményt egyszerre. Bólintottam.
A temetőben csend volt. Az őszi levelek puhán hullottak a sírokra. Bence sírján friss virágok voltak – Réka minden héten hozott neki valamit.
– Sajnálom – suttogtam a sírnak. – Sajnálom, hogy nem tudok nélküled élni.
Réka átölelt hátulról.
– Anya… Bence azt akarná, hogy élj tovább. Hogy nevess újra.
– Nem tudok – zokogtam fel.
– Dehogyisnem! Csak engedd meg magadnak! Engedd meg magadnak a haragot is! A dühöt! Az emlékeket! Mindent!
Ott álltunk sokáig némán. Aztán Réka halkan folytatta:
– Tudod… én is haragszom rád néha. Hogy nem vagy itt velem igazán. Hogy csak árnyék vagy ebben a házban.
Ez úgy ütött szíven, mintha pofon vágtak volna.
– Sajnálom… – suttogtam újra.
Hazafelé menet Réka nem szólt semmit. Éreztem: valami megváltozott bennem. Talán először gondoltam arra: lehetne másképp is élni.
Aznap este elővettem egy üres füzetet és írni kezdtem Bencének leveleket:
„Drága Fiam! Ma kimentem hozzád Rékával. Hiányzol minden percben. Néha azt hiszem, hallom még a hangodat a folyosón…”
Írtam és sírtam egyszerre. De valahogy könnyebb lett utána.
A következő hetekben próbáltam visszatérni az életbe: elmentem Rékával piacra, főztem egy levest (bár nem sikerült jól), sőt egyszer még elmentem sétálni is a Tisza-partra. Ott találkoztam Marikával, régi kolléganőmmel az iskolából.
– Zsuzsa! Hát te? – csodálkozott rám mosolyogva.
– Csak sétálok… próbálok… élni – mondtam zavartan.
Marika bólintott és átölelt.
– Hiányzol nekünk az iskolában! A gyerekek is kérdezik néha…
Elgondolkodtam: vajon tényleg vissza tudnék menni? Vagy örökre ebben a csendben maradok?
Egy este Réka leült mellém a kanapéra.
– Anya… beszéltem Marikával. Mondta, hogy lenne helyettesítés jövő héten magyarból. Nem muszáj végleg visszamenned… csak próbáld meg!
Hezitáltam sokáig. De végül igent mondtam.
Az első nap az iskolában rémálom volt: remegett a kezem, amikor beléptem az osztályba. A gyerekek csendben figyeltek – mintha érezték volna bennem azt a törékenységet.
– Jó reggelt kívánok! – mondtam halkan.
Egy kislány felemelte a kezét:
– Tanárnő… mesél nekünk ma valamit?
Elmosolyodtam – először két év után igazán.
– Mesélek – mondtam –, de ma ti is meséltek nekem!
A nap végén fáradtan rogytam le Marika mellé a tanári szobában.
– Büszke vagyok rád – mondta halkan.
Hazafelé menet úgy éreztem: talán tényleg lehet újrakezdeni valamit ebből az életből.
Otthon Réka várt rám vacsorával és egy bögre forró teával.
– Na? Milyen volt? – kérdezte izgatottan.
– Nehéz… de jó volt – válaszoltam őszintén.
Aznap este először nem sírtam elalvás előtt. Csak ültem az ágyban és hallgattam a csendet az ablak mögött – de most már nem volt olyan félelmetes ez a csend.
Most itt ülök és írok nektek erről az útról. Arról, hogy milyen elveszíteni valakit Magyarországon egy kisvárosban; milyen családi viták közepette próbálni újra hinni abban, hogy lehet még öröm; milyen nehéz elfogadni azt is, ha mások nem értik meg a gyászodat…
De vajon tényleg képesek vagyunk újra hinni abban, hogy van remény? Ti mit tennétek a helyemben? Tudtok-e megbocsátani magatoknak és másoknak ilyen veszteség után?