Az ajándékba kapott ház: Egy álom, ami rémálommá vált

– Nem akarom ezt a házat! – kiáltotta Gábor, miközben a nappali közepén állt, ökölbe szorított kézzel. A hangja visszhangzott a frissen festett falak között. Én csak álltam ott, a könnyeimet nyelve, és nem értettem, hogyan jutottunk idáig. Hiszen ez volt az álmom: egy saját otthon Budán, amit a szüleim nászajándékba adtak. Mégis, minden egyes nap egyre inkább úgy éreztem, mintha ez a ház lassan fojtogatna minket.

Az egész azzal kezdődött, hogy anyuék – akik mindig is szerették irányítani az életemet – bejelentették: „Kislányom, Gábor, meglepetésünk van! Megvettük nektek azt a kis házat a XII. kerületben.” Először örültem. Ki ne örülne egy ilyen ajándéknak? De Gábor arca már akkor is sötét volt. „Miért nem kérdeztétek meg előtte?” – kérdezte halkan, de anyu csak legyintett: „Majd megszokjátok. Ez egy álomotthon!”

Az első hetekben próbáltam mindent pozitívan látni. Festettünk, bútorokat válogattunk, de Gábor egyre zárkózottabb lett. „Ez nem a mi döntésünk volt” – mondta újra és újra. Aztán jöttek a szülők: anyu hetente kétszer átjött „ellenőrizni”, hogy minden rendben van-e. Apám minden vasárnap reggel megjelent egy újabb ötlettel: „A kertet így kéne átalakítani”, „A garázsban elférne még egy polc”.

Egyik este Gábor már nem bírta tovább. „Én nem akarok ebben a házban élni! Ez nem az otthonom!” – csattant fel. Próbáltam nyugtatni, de ő csak rázta a fejét: „Ez az egész rólad és a szüleidről szól. Én csak egy vendég vagyok itt.”

A veszekedések mindennapossá váltak. Egyre többször szóltunk egymáshoz hidegen, vagy egyáltalán nem beszéltünk. A barátaink is észrevették: „Mi történt veletek? Olyan boldogok voltatok!” – kérdezte egyszer Réka, a legjobb barátnőm. Csak vállat vontam.

Aztán jött az igazi törés: anyám egyszerűen kicseréltette a nappali függönyeit anélkül, hogy megkérdezett volna minket. Gábor aznap este összepakolt néhány ruhát és elment. „Majd jelentkezem” – mondta halkan az ajtóból.

Hetekig csak üresen bolyongtam a házban. A falak mintha összenyomtak volna. Anyám próbált vigasztalni: „Majd visszajön. Csak most nehéz neki.” De én tudtam, hogy valami végleg eltört.

A depresszió lassan kúszott rám. Nem volt kedvem felkelni reggelente, nem érdekelt semmi. A munkahelyemen is észrevették: „Jól vagy?” – kérdezte az igazgatónőm, de csak bólintottam.

Hat hónap telt el így. Gábor beadta a válókeresetet. A házban minden tárgy rá emlékeztetett: a közös bögrénk, a kanapé, amin annyit nevettünk régen. Anyám továbbra is jött-ment, próbált segíteni, de csak rosszabb lett tőle minden.

Egy nap aztán leültem apámmal a teraszon. „Kislányom,” – mondta halkan –, „lehet, hogy hibáztunk. Nem akartunk rosszat.” Csak sírtam.

Most itt ülök ebben a gyönyörű házban, ami már sosem lesz otthon számomra. Próbálok újrakezdeni, de minden nap harc önmagammal és az emlékekkel.

Vajon tényleg jobb lett volna minden, ha magunk dönthetünk? Vagy egyszerűen csak túl nagy volt rajtunk a nyomás? Ti mit tennétek a helyemben?