Az igazság Damirról: Egy magyar válás titkai
– Eszter, te csak hálátlan vagy! – csattant fel Ilona néni, a volt anyósom, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam lenyelni a könnyeimet. – Damir mindent rád hagyott! Házat, autót, még a kutyát is! Más nő örülne ennek!
A szavak úgy vágtak belém, mintha ostorral csapnának. A konyhában terjengett a frissen főtt húsleves illata, de én csak a gyomromban kavargó feszültséget éreztem. A falon Damir gyerekkori fotói, az asztalon a családi porcelán – mind-mind emlékeztettek arra, hogy mennyire nem tartozom már ide.
– Ilona néni, maga nem tud semmit arról, mi történt köztünk – suttogtam, de hangom remegett. – Nem minden az, aminek látszik.
Damir három hónapja költözött el. Egyik este későn jött haza, leült mellém a kanapéra, és azt mondta: „Eszter, én már nem vagyok boldog. Szeretnék új életet kezdeni.” Nem volt veszekedés, nem volt kiabálás – csak egy üres tekintet és egy bőrönd az ajtóban. Másnap már csak az illata maradt a párnán.
Aztán jöttek a pletykák. A szomszédok suttogtak: „Láttad Damirt azzal a szőke nővel?” Ilona néni pedig mindenhol hangoztatta: „Az én fiam úriember! Mindent Eszterre hagyott!”
De senki sem tudta, hogy az autóban már hónapok óta nem volt benzinre pénzem. Hogy a házban minden második este áramszünet volt, mert Damir elfelejtette befizetni a számlákat. Hogy a kutya is csak engem nézett szomorú szemekkel, amikor esténként egyedül ültem a nappaliban.
Egyik este, amikor már végképp nem bírtam tovább, felhívtam a legjobb barátnőmet, Katát.
– Eszter, ne hagyd magad! – mondta Kata határozottan. – Menj be a bankba, nézd meg a papírokat! Ne hagyd, hogy mindenki hülyének nézzen!
Másnap remegő kézzel mentem be a bankba. A hölgy kedvesen mosolygott rám, de amikor meglátta a számlámat, elkomorult.
– Asszonyom, sajnos jelentős tartozás van ezen az ingatlanon. Az autót is zárolták.
Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Hát ezért hagyta rám Damir „mindent”. Az adósságokat is. A ház csak papíron volt az enyém – valójában bármikor elvehették volna.
Otthon órákig ültem a konyhában. A kutya odabújt hozzám, mintha érezné a fájdalmamat. Anyám hívott telefonon.
– Kislányom, gyere haza egy kicsit! Ne maradj ott egyedül ebben a nagy házban!
De nem akartam hazamenekülni. Tudtam, hogy valahogy meg kell oldanom ezt az egészet. Felhívtam Damirt.
– Damir, beszélnünk kell. Nem hagyhatsz itt ekkora adósságokkal!
A vonal túloldalán csend volt.
– Eszter, én… sajnálom. De nekem is új élet kell. Majd valahogy megoldod… Te mindig erős voltál.
Ekkor tört el bennem valami. Rájöttem, hogy sosem voltam fontos neki – csak kényelmes voltam addig, amíg szüksége volt rám.
A következő hetekben mindent el kellett intéznem: ügyvédhez jártam, próbáltam eladni az autót (amit végül elvitt a bank), és közben dolgoztam napi tizenkét órát egy könyvelőirodában. A barátaim közül sokan eltűntek – talán féltek attól, hogy rájuk is átragad a balszerencsém.
Ilona néni továbbra is terjesztette a maga igazságát:
– Az én fiam sosem bántana senkit! Eszter csak túl érzékeny!
Egy nap azonban összefutottam vele a piacon. Megállt előttem, és halkan azt mondta:
– Tudod, Eszter… talán mégsem volt minden úgy, ahogy hittem.
Csak bólintottam. Már nem akartam harcolni senkivel – sem Damirral, sem Ilona nénivel. Csak élni akartam végre.
Most itt ülök ebben az üres házban – már nem félek tőle. Minden este meggyújtok egy gyertyát az ablakban, és hálát adok azért, hogy végre önmagam lehetek.
De vajon hányan élnek még ma is hazugságban? Hányan hiszik el mások történeteit anélkül, hogy megkérdeznék az igazságot? Vajon tényleg jobb hinni a szép mesékben, mint szembenézni a valósággal?