Mindenki tűr – Egy magyar anya vallomása a csendes szenvedésről
– Már megint nem főztél levest? – csattant fel anyám, ahogy belépett a konyhába. A hangja úgy hasított végig a lakáson, mint egy recsegő rádió, amit nem lehet elhallgattatni. A kanál kiesett a kezemből, a forró víz a kezemre fröccsent, de nem törődtem vele. Csak álltam ott, a panelkonyha sarkában, és próbáltam nem sírni.
– Anya, kérlek… – kezdtem halkan, de már jött is a következő vád.
– Réka, te egész nap itthon vagy! Két gyerek mellett ennyire nehéz egy rendes ebédet összedobni? Bezzeg az én időmben…
A szavak úgy hullottak rám, mint a novemberi eső: hidegen, könyörtelenül. A nappaliból ekkor felsírt Bence, a kisebbik fiam. A nővére, Lili is nyöszörögni kezdett. Mindketten betegek voltak – harmadik napja lázasak. A férjem, Gábor épp túlórázott valahol a város másik végén. Egyedül voltam.
– Anyu, kérlek, most inkább fogd meg Bencét egy percre! – könyörögtem.
Anyám sóhajtott, de csak annyit mondott:
– Majd mindjárt. Előbb elpakolok itt egy kicsit.
Aztán elkezdte pakolni a mosatlan edényeket, közben motyogott magában: „Mindenki csak tűr… Mindenki csak tűr…”
Ez a mondat visszhangzott bennem egész nap. Tűrtem én is. Tűrtem az anyám kritikáit, az anyósom beszólásait („Réka drágám, nálunk mindig patika rend volt!”), Gábor hallgatását és azt is, hogy a gyerekek mellett nem marad időm magamra. Tűrtem a panel falainak szorítását, a liftben terjengő cigiszagot, a szomszéd néni lesajnáló pillantását.
Este volt már, amikor Gábor végre hazaért. Fáradtan ledobta magát a kanapéra.
– Miért van ilyen rumli? – kérdezte fásultan.
– Egész nap két lázas gyerekkel voltam itthon – válaszoltam halkan.
– De hát anyád itt volt! Nem tudott segíteni?
– Segített… – mondtam keserűen –, elpakolta a mosatlanokat és leszidott.
Gábor csak legyintett.
– Tudod, hogy anyám szerint is túl engedékeny vagy velük. Régen nem így neveltek gyereket.
Azt hittem, felrobbanok. De csak csendben maradtam. Mert mindenki tűr. Mert ezt tanultuk: ne panaszkodj, ne kérj segítséget, ne mutasd ki a gyengeségedet. Legyél jó anya, jó feleség, jó lány – mindenkinek megfelelni kell.
Az éjszaka közepén Lili újra felsírt. Felkeltem hozzá. A homloka izzott a láztól. Bence is köhögött álmában. Leültem az ágyuk mellé és néztem őket. A könnyeim hangtalanul folytak végig az arcomon.
Másnap reggel anyósom jelent meg váratlanul. Hoztam húslevest – jelentette be diadalmasan –, mert tudom, hogy nálatok sosem fő senki rendesen.
– Köszönöm – mondtam halkan.
– Réka, te nem vagy beteg? Olyan sápadt vagy…
– Nem aludtam sokat.
– Hát igen… Anyaság! Mindenki tűr – mondta ő is.
Ez már sok volt. Egyszerre akartam ordítani és elbújni. De csak mosolyogtam erőltetetten.
Délután Gábor szólt:
– Anyám szerint menjek el veled orvoshoz, mert biztos depressziós vagy.
– Szerinted is az vagyok?
– Nem tudom… Csak mostanában olyan… más lettél. Nem mosolyogsz annyit.
Nem mosolygok? Hát hogy mosolyogjak, amikor mindenki csak azt várja el tőlem, hogy tűrjek? Hogy mindent kibírjak szó nélkül?
Egy hét múlva már mindannyian jobban voltunk testileg – de lelkileg én egyre mélyebbre süllyedtem. Egyik este Lili odabújt hozzám:
– Anya, miért sírsz?
– Csak elfáradtam kicsim…
Akkor döntöttem el: elmegyek pszichológushoz. Először Gábornak mondtam el.
– Minek? – kérdezte értetlenül. – Mások is kibírják!
– Épp ez az! Mindenki csak kibírja… De én már nem akarom!
Anyám megsértődött:
– Réka! Mit fognak szólni a rokonok? Hogy bolondokhoz jársz?
Anyósom is csak csóválta a fejét:
– Régen nem volt ilyen úri huncutság!
De én mentem. És ott először kimondtam: félek attól, hogy egyszer tényleg eltűnik belőlem minden öröm. Hogy egyszer csak eltűnik az igazi Réka.
A pszichológus azt mondta: „Nem kell mindent tűrni.”
Hazafelé menet először éreztem valami halvány reményt. Talán lehet másképp is élni. Talán lehet nemet mondani az elvárásokra.
Most itt ülök az ablakban, nézem az esti fényeket és hallgatom a gyerekeim halk szuszogását. Még mindig félek – de már nem akarok csendben szenvedni.
Ti is így érzitek néha? Meddig lehet tűrni anélkül, hogy elveszítenénk önmagunkat?