„Anyósom cselédnek néz” – Egy magyar család árnyékában
– Juditka, ezt a foltot is elfelejtetted feltörölni! – harsogott át a nappalin anyósom, Ilona néni, miközben a kanapén ülve a telefonját nyomkodta. A hangja élesen hasított át a reggeli csendet, és a gyomrom összeszorult. A konyhában álltam, egyik kezemben a mosogatórongy, másikban egy félig elmosott tányér. A gyerekeim, Zsófi és Marci, épp a szobájukban játszottak, de már ők is megtanulták, hogy ha Ilona néni felemeli a hangját, jobb csendben maradni.
– Mindjárt megyek, csak befejezem a mosogatást – válaszoltam halkan, de ő már nem is figyelt rám. A férjem, Gábor, éppen munkába indult volna, de még visszalépett az előszobából.
– Anyu, ne szólj már Juditnak ilyen hangon – mondta fáradtan. Ilona néni csak legyintett.
– Ugyan már, Gábor! Örülhet Juditka, hogy van háza, amit takaríthat. Az én időmben örültünk volna egy ilyen szép lakásnak! – mondta fennhangon, mintha én ott sem lennék.
Gábor rám nézett bocsánatkérően, de aztán csak megvonta a vállát és elment. Egyedül maradtam Ilona nénivel és a két gyerekkel. Aznap is ugyanaz várt rám: főzés, mosás, takarítás – és közben minden mozdulatomat figyelte az anyósom.
Mióta Ilona néni hozzánk költözött – mert az ő lakását eladtuk, hogy segítsünk neki –, az életem teljesen megváltozott. Régen azt hittem, hogy ha valakihez férjhez megyek, akkor egy új családot kapok. De nem gondoltam volna, hogy ezzel együtt egy második anyát is kapok – aki ráadásul úgy bánik velem, mintha csak egy alkalmazott lennék.
A legrosszabbak azok az esték voltak, amikor Gábor hazaért. Ilona néni mindig panaszkodott neki: „Judittal nem lehet beszélni, egész nap csak a gyerekekkel foglalkozik! Nem is törődik velem!” Gábor ilyenkor próbált közvetíteni:
– Judit, próbálj meg egy kicsit kedvesebb lenni anyuval. Tudod, most nehéz neki…
De sosem kérdezte meg tőlem, nekem milyen nehéz. Hogy én is fáradt vagyok. Hogy néha úgy érzem, eltűnök ebben a házban. Hogy már nem is vagyok önmagam.
Egyik este, amikor végre mindenki aludt – Ilona néni is elcsendesedett a vendégszobában –, leültem a konyhaasztalhoz egy csésze teával. A könnyeim potyogtak. Eszembe jutott az édesanyám: „Juditkám, mindig állj ki magadért!” De hogyan álljak ki magamért úgy, hogy közben ne robbanjon szét a család?
Másnap reggel Ilona néni már azzal fogadott:
– Juditka, elfogyott a kedvenc lekvárom! Ugye tudod, hogy csak azt szeretem reggelire? Nem ártana holnap piacra menned!
– Rendben – mondtam halkan.
A gyerekek közben veszekedtek valamin. Zsófi sírva jött oda hozzám:
– Anya, Marci elvette a babámat!
Ilona néni rögtön közbeszólt:
– Látod? Még a gyerekeket sem tudod rendesen nevelni! Az én fiam sosem viselkedett így!
Ekkor valami eltört bennem.
– Ilona néni! – szólaltam meg remegő hangon. – Én mindent megteszek ebben a házban. Főzök, mosok, takarítok, nevelem a gyerekeket… De nekem is vannak érzéseim! Nem vagyok cseléd!
A szobában csend lett. Ilona néni először csak nézett rám döbbenten.
– Hogy beszélsz velem? – kérdezte sértődötten.
– Úgy beszélek, ahogy már rég kellett volna – mondtam halkan.
Aznap este Gábornak mindent elmondtam. Sírtam is. Ő először nem értette, miért vagyok ennyire kiborulva.
– De hát anyu csak…
– Nem! – vágtam közbe. – Anyud nem csak! Ő minden nap megaláz engem! És te ezt hagyod!
Gábor először dühös lett.
– Mit akarsz? Hogy rakjam ki az anyámat az utcára?
– Nem ezt akarom… Csak azt akarom, hogy végre engem is meghallgass! Hogy lásd: én is fontos vagyok ebben a családban!
Napokig feszült volt köztünk a légkör. Ilona néni duzzogott, Gábor hallgatott. Én pedig próbáltam túlélni minden napot.
Egy hét múlva Gábor leült mellém.
– Beszéltem anyuval – mondta halkan. – Megpróbál változtatni… És én is jobban odafigyelek rád.
Nem volt könnyű út. De legalább végre kimondtam azt, amit évek óta magamban tartottam.
Most itt ülök a konyhában egy újabb csésze teával. A gyerekek alszanak. Ilona néni csendesebb lett – talán ő is érzi már a határokat.
De vajon mennyi nő él még így Magyarországon? Hányan érzik magukat láthatatlannak a saját otthonukban? Ti mit tennétek az én helyemben?