Anyám szíve újra dobog – amikor a nagymama nem akar vigyázni az unokákra

– Nem hiszem el, anya! Hogy tehetted ezt velem? – csattantam fel, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. A gyerekek a szobában játszottak, de minden szavam átszűrődött hozzájuk is. Anyám, Éva, csak csendben nézett rám, szeme sarkában ott bujkált valami, amit nem tudtam eldönteni: bűntudat vagy dac.

– Zsófi, kérlek, értsd meg… – kezdte halkan, de félbeszakítottam.

– Mit értsek meg? Hogy most, amikor végre nyugdíjas vagy, amikor végre segíthetnél nekem, te inkább… inkább egy férfi miatt dobsz el mindent? – A hangom remegett. – Hát nem fontosak neked az unokáid?

Anyám felsóhajtott. – Dehogynem fontosak. Imádom őket. De harmincöt évig dolgoztam a kórházban, éjszakákat virrasztottam át értetek. Most először érzem azt, hogy lehetne egy kis életem…

Nem tudtam mit mondani. A szívem egyszerre volt tele haraggal és bűntudattal. Tudtam, mennyit dolgozott értünk. De most, amikor a férjemmel mindketten napi tíz órát húzunk le egy multicégnél, amikor az óvoda csak délután négyig van nyitva, amikor minden fillért meg kell fogni… most hagy magamra.

– És ki ez a férfi? – kérdeztem végül gúnyosan. – Még csak nem is ismerjük.

– Gábor rendes ember. Özvegy, mint én. Együtt jártunk táncolni a művelődési házba. Jól érzem magam vele. Nem akarok lemondani róla csak azért, mert mostantól nagymama vagyok.

A szavai mintha pofon csaptak volna. Hát nem erről szól a nagymamaság? Hogy ott vagyunk egymásnak? Hogy segítünk?

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A férjem, Tamás, próbált vigasztalni.

– Zsófi, anyád egész életében másokat szolgált ki. Talán tényleg megérdemel egy kis boldogságot.

– És mi? Mi nem számítunk? – kérdeztem dühösen.

Másnap reggel az óvodában az egyik anyuka, Judit, panaszkodott:

– Képzeld, az anyósom minden nap viszi a gyerekeket különórára! Nélküle megbolondulnék.

Csak bólintottam. Irigyeltem őt. Nekem már nem volt ilyen segítségem.

A következő hetekben egyre feszültebb lett minden. Anyám ritkábban jött át. Ha jött is, mindig sietett Gáborhoz vagy valami programra. A gyerekek kérdezgették:

– Mama miért nem marad ma este?

Nem tudtam mit mondani nekik.

Egyik vasárnap délután végül robbantam.

– Anya, neked tényleg fontosabb ez az egész új élet, mint mi? – kérdeztem sírva.

Anyám leült mellém a kanapéra.

– Zsófi, én mindig itt leszek nektek. De szeretném azt is érezni, hogy még nő vagyok. Hogy nem csak nagymama vagy betegápoló vagyok. Szeretném megélni azt a kevés időt, ami még előttem van.

– És mi lesz velünk? – suttogtam.

– Meg fogjátok oldani. Erősek vagytok. És ha igazán szükségetek van rám, jövök. De nem akarom többé úgy élni az életemet, hogy csak másoknak felelek meg.

Sokáig ültem ott némán. Eszembe jutottak a gyerekkorom estéi: anyám fáradtan ért haza a kórházból, mégis mesét olvasott nekem. Most először láttam benne nem csak az anyámat vagy a nagymamát, hanem egy nőt is.

A következő hetekben próbáltam elfogadni az új helyzetet. Nehéz volt. Volt olyan nap, amikor késő estig dolgoztam, és Tamás is túlórázott – ilyenkor kétségbeesetten hívtam anyámat. Volt, hogy nemet mondott. De volt olyan is, hogy lemondta a programját Gáborral és jött segíteni.

Egy este vacsoránál a lányom megkérdezte:

– Anya, mama szerelmes?

Elmosolyodtam.

– Azt hiszem igen.

A gyerekek nevetve ugráltak örömükben: – Akkor mama boldog!

Rájöttem: talán nekem is el kell engednem azt az elképzelést, hogy anyám csak értünk élhet. Talán neki is jár egy kis boldogság.

De még mindig fáj néha. Főleg amikor látom más családokat, ahol a nagyszülők minden nap ott vannak.

Most már tudom: minden család másképp működik. És néha el kell engedni azt, amit elvárunk egymástól.

Vajon önzés-e az, ha valaki időskorában végre magára gondol? Vagy én vagyok túl önző, hogy ezt nehezen fogadom el? Ti mit tennétek a helyemben?