Visszatérés a múltból: árulás, megbocsátás és újrakezdés egy magyar családban
– Miért most jössz vissza, amikor végre boldog lehetnék? – sziszegtem a fogaim között, miközben a bőröndöm cipzárját rángattam. Az eső kopogott a panel ablakán, a levegőben dohos múlt és friss remény keveredett. Az ajtóban ott állt Gábor – a férfi, aki tíz éve elhagyott egy másik nőért. Most, amikor végre összeköltöztem volna Zolival, a párommal, Gábor váratlanul visszatért az életembe.
– Anna, kérlek… csak hallgass meg! – hangja rekedt volt, mintha minden szó fájna neki.
– Mit akarsz még tőlem? – kérdeztem, és próbáltam nem sírni. A szomszéd lakásból áthallatszott a tévé, valami régi magyar film szólt. A házban mindenki tudta, mi történt velünk annak idején. Anyám is mindig azt mondta: „Az ilyen férfinak soha ne bocsáss meg!”
Gábor tétován belépett. Nézett körül: a dobozok, a félig leszedett képek, a konyhaasztalon egy félig üres borospohár. – Tudom, hogy nincs jogom kérni semmit… De bajban vagyok. És csak te segíthetsz.
Felnevettem – keserűen. – Most én segítsek neked? Tíz évig nem voltál sehol! Amikor Bence beteg lett, te hol voltál? Amikor elvesztettem az állásom, ki segített? Nem te!
Gábor lehajtotta a fejét. – Tudom. Hibáztam. De most… most minden más. Orsolya meghalt. És… van egy kislányom. Lilla. Nem tudok vele mit kezdeni egyedül.
A szívem összeszorult. Orsolya – az a nő, aki miatt Gábor elhagyott – meghalt? És most itt van egy kislány…
– Miért pont én? – suttogtam.
– Mert te vagy az egyetlen, akiben bízom. Lilla nem tehet semmiről…
A lakásban csend lett. A hűtő zúgása, az eső kopogása és Gábor sípoló lélegzete töltötte be a teret.
– És mit mondjak Zolinak? Hogy visszafogadom azt az embert, aki tönkretette az életemet?
Gábor leült a székre. – Nem kérem, hogy fogadj vissza. Csak segíts Lillának. Legalább ismerd meg őt.
Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam, hallgattam az esőt és arra gondoltam: miért mindig nekem kell mindent megoldani? Miért nem lehet egyszerűen boldognak lenni?
Másnap reggel Zoli jött át segíteni pakolni. Látta a vörös szemem.
– Mi történt? – kérdezte aggódva.
– Gábor itt volt…
Zoli arca megkeményedett. – Mit akart?
– Segítséget… Van egy kislánya. Egyedül maradt vele.
Zoli sóhajtott. – Anna, ez nem a te dolgod már. Túl sokat szenvedtél miatta.
– Tudom… de Lilla nem tehet semmiről.
Zoli megfogta a kezem. – Én melletted állok, bármit is döntesz.
A következő napokban Gábor többször hívott. Végül belementem: találkoztam Lillával egy játszótéren Zuglóban. A kislány csendes volt, nagy barna szemekkel nézett rám.
– Szia Lilla! – mosolyogtam rá bizonytalanul.
Ő csak bólintott és szorosan fogta Gábor kezét.
A padon ülve néztem őket: Gábor fáradt volt, megtört, Lilla pedig elveszettnek tűnt ebben az idegen világban. Eszembe jutott Bence – a fiam Gábortól –, akit sosem ismert igazán az apja. Vajon Lilla is így nő majd fel?
A találkozó után napokig őrlődtem. Anyám persze rögtön tudta, hogy valami nincs rendben.
– Ugye nem gondolod komolyan, hogy segítesz neki? – kérdezte élesen telefonon.
– Anya… Lilla ártatlan ebben az egészben.
– Anna! Mindig mindenkinek segítesz! És ki segít neked?
Nem tudtam válaszolni.
Egyik este Zoli vacsorát főzött nálam: paprikás krumpli kolbásszal – ahogy apám csinálta régen vidéken. Azt mondta:
– Anna, ha úgy érzed, hogy segítened kell Lillának, én támogatlak. De ne hagyd, hogy Gábor újra kihasználjon!
Bólintottam. De belül rettegtem: mi van, ha újra összetörnek?
A következő hetekben egyre többet találkoztam Lillával. Elmentünk a Városligetbe fagyizni, meséket olvastam neki esténként videóhívásban. Lilla lassan feloldódott mellettem; egyszer azt mondta:
– Anna néni… te olyan vagy, mint egy igazi anyuka.
Könny szökött a szemembe.
Egy este Gábor felhívott.
– Anna… beszélnünk kellene négyszemközt.
Találkoztunk egy kis presszóban a Keletinél. Gábor idegesen kavargatta a kávéját.
– Anna… tudom, hogy sokat ártottam neked. De most… most tényleg szükségem van rád. Nem csak Lilla miatt… Én… én még mindig szeretlek.
Megdermedtem.
– Ne merészeld ezt mondani! Tönkretetted az életemet! Most meg vissza akarsz jönni?
Gábor lehajtotta a fejét. – Tudom… de minden nap megbánom azt, amit tettem.
Felálltam.
– Nem tudom elfelejteni azt a sok éjszakát, amikor sírtam miattad! Nem tudom elfelejteni Bence arcát, amikor kérdezte: „Apa mikor jön haza?”
Gábor sírt. Először láttam ilyennek.
Hazamentem és egész éjjel forgolódtam. Zoli hívott többször is; nem vettem fel.
Másnap reggel Bence átjött hozzám (már felnőtt, külön él). Látta rajtam a feszültséget.
– Anya… minden rendben?
– Csak gondolkodom…
Bence leült mellém.
– Tudod anya… én már megbocsátottam apának. Neked is ezt kéne tenned magadért – nem érte!
Ez volt az utolsó lökés: elhatároztam, hogy segítek Lillának – de nem Gábor miatt. Hanem magam miatt: hogy végre lezárjam ezt a fejezetet.
Pár hét múlva Gábor bejelentette: vidékre költözik Lillával az anyjához Kecskemét mellé, mert ott kapott munkát egy autószerelő műhelyben.
Elbúcsúztunk egy játszótéren Budapesten. Lilla átölelt:
– Ugye még találkozunk?
– Persze kicsim! Mindig itt leszek neked!
Gábor rám nézett könnyes szemmel:
– Köszönöm Anna… mindent köszönök!
Hazafelé menet Zoli várt rám a ház előtt egy csokor tulipánnal (az anyám kedvence volt). Megölelt és azt mondta:
– Most már végre magadért élhetsz!
Azóta eltelt fél év. Néha beszélek Lillával telefonon; Bence is gyakrabban látogat haza; Zolival pedig végre igazi családot alkotunk.
De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: tényleg lehet teljesen megbocsátani annak, aki egyszer összetörte a szívedet? Ti mit gondoltok: van igazi megbocsátás vagy csak felejtés?