Két Otthon Között: Amikor a Saját Dolgaid Mások Vágyává Válnak

– Eszter, ugye nem felejtetted el, hogy a múltkor megígérted, odaadod nekünk azt a régi porszívót? – hallottam anyám hangját a telefonban, miközben a kislányom, Lili, éppen a kanapén ugrált mellettem. A hangja egyszerre volt kérlelő és követelőző, mintha már eldőlt volna minden, csak én nem tudnék róla.

– Anyu, még szükségünk lenne rá, Lili sokat morzsázik… – próbáltam halkan tiltakozni, de már tudtam, hogy ebből nem lesz könnyű beszélgetés.

– Ugyan már, Eszter! Nektek úgyis van újabb. Miért ne segítenél a testvérednek? – vágott közbe, és éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Az utóbbi időben minden beszélgetésünk ilyen volt: valamit mindig el kellett engednem. Hol egy kinőtt kabátot kértek el Lilitől az unokatestvérnek, hol a régi mikrohullámú sütőt, amit még csak most cseréltünk le. És mindig ugyanaz az érzés: ha nemet mondok, önző vagyok; ha igent, akkor megint egy darabot adok oda magamból.

A férjem, Gábor, már többször szóvá tette:

– Eszter, nem lehet mindig mindenkinek megfelelni. Nekünk is szükségünk van ezekre a dolgokra. Nem lehet mindenünket szétosztani!

De hogyan mondjak nemet anyámnak? Vagy a húgomnak, aki három gyerekkel maradt egyedül? Vagy az unokatestvéremnek, aki most költözött albérletbe? Mindenki csak egy kicsit kér – de nekem ez már túl sok.

Egyik este Gábor leült mellém a konyhában. A mosogatógép zúgott, Lili már aludt.

– Szerinted miért érzem magam mindig bűnösnek, amikor nemet mondok? – kérdeztem tőle halkan.

– Mert ezt tanultad otthon – felelte. – Nálatok mindig az volt az elvárás, hogy aki tud adni, az adjon is. De most már neked is jogod van nemet mondani.

Elgondolkodtam ezen. Gyerekkoromban tényleg mindig azt láttam: anyám mindent odaadott a testvéreinek, nagymamám pedig még az utolsó kenyerét is megosztotta a szomszéddal. De vajon tényleg ettől lesz valaki jó ember? Vagy csak kihasználják?

Másnap reggel újabb üzenet várt a telefonomon:

„Szia Eszter! Lili kinőtt ruháiból tudnál küldeni párat? A Zsófi nagyon örülne neki!” – írta a húgom.

Sóhajtva néztem végig a szekrényen. Lili ruhái között voltak olyanok is, amiket szerettem volna megtartani emlékbe – az első kis kabátját például. De ha megtartom magamnak, önző vagyok? Ha odaadom, akkor megint lemondok valamiről.

Aznap este vacsora közben szóba hoztam Gábornak:

– Szerinted baj, ha néhány ruhát megtartok Lilitől?

– Egyáltalán nem baj – mondta határozottan. – Ezek a te emlékeid is. Nem kell mindent odaadnod csak azért, mert kérik.

De anyám másképp gondolta. Amikor legközelebb átjöttek hozzánk vasárnapi ebédre, rögtön szóba hozta:

– Hát azt hittem, már összekészítetted Zsófinak a ruhákat! Tudod, milyen nehéz most nekik…

Éreztem, ahogy elönt a szégyen és a düh egyszerre. Miért kell mindig magyarázkodnom? Miért nem elég az, amit eddig adtam?

– Anyu, szeretnék néhány dolgot megtartani Lilitől emlékbe – mondtam végül halkan.

Anyám arca megkeményedett.

– Hát persze… csak gondoltam…

Az ebéd innentől feszült csendben telt. Gábor rám nézett bátorítóan, de én legszívesebben elsírtam volna magam.

Aznap este anyám felhívott.

– Eszter, nem akarok veszekedni veled. Csak tudod… mi mindig segítettünk egymásnak. Te is ezt láttad otthon.

– Tudom, anyu. De most úgy érzem, én is szeretnék néha magamra gondolni. Nem akarom elveszíteni magam ebben az egészben.

Sokáig csend volt a vonalban.

– Rendben van – mondta végül anyám fáradtan. – Csak ne felejtsd el: egyszer majd te is kérni fogsz valamit.

Letettem a telefont és sírtam. Nem tudtam eldönteni: rossz ember vagyok-e azért, mert végre kiálltam magamért? Vagy csak most tanulom meg igazán szeretni magamat?

Másnap reggel Lili odabújt hozzám.

– Anya, miért sírsz?

– Csak egy kicsit szomorú vagyok – suttogtam neki. – De most már minden rendben lesz.

Vajon tényleg rendben lesz? Meddig lehet adni anélkül, hogy teljesen kiüresedne az ember? Ti mit tennétek a helyemben?