Vak lány és a koldus: Éva története, amely mindenkit meglepett

– Nem akarom ezt! – kiáltottam, miközben apám hideg kezét éreztem a karomon. – Nem megyek hozzá ahhoz az emberhez!

A szobában fojtogató volt a csend, csak anyám halk sírása hallatszott. Apám hangja keményen csengett: – Éva, nincs más választásunk. Neked így lesz a legjobb.

Gyerekkorom óta vak vagyok. Soha nem láttam anyám arcát, apám szigorú tekintetét, vagy a testvéreim játékos mosolyát. Minden napom sötétségben telt, de a legnagyobb sötétség nem a szememben volt, hanem a családomban. Mindig is éreztem, hogy teher vagyok nekik. A faluban mindenki sajnált vagy lenézett. Apám, Kovács László, mindig is azt mondta: „Az életben csak az számít, mit gondolnak rólad mások.” Ezért is döntött úgy, hogy férjhez ad egy koldushoz, akit a piac mellett ismert meg.

A férfi neve Tóth Gábor volt. Mindenki csak „a koldusnak” hívta. Egy baleset miatt elvesztette az egyik lábát, és azóta mankóval járt. Az emberek kerülték, de én már az első találkozásunkkor éreztem benne valami különöset. Nem volt benne szánalom vagy harag – csak csendes elfogadás.

Az esküvő napján anyám odalépett hozzám. – Éva, bocsáss meg nekünk – suttogta. – Nem tudjuk, hogyan lehetne jobb neked…

A templomban mindenki suttogott. Hallottam a hangokat: „Szegény lány…”, „Micsoda szégyen…” De Gábor keze meleg volt és erős, amikor megfogta az enyémet.

Az első hetek nehezek voltak. Egy apró albérletben laktunk a város szélén. Gábor minden reggel elment koldulni, én pedig otthon maradtam. A szomszédok eleinte gúnyolódtak: „Na, most aztán jól jártatok egymással!” De Gábor sosem panaszkodott.

Egy este, amikor vihar tombolt odakint, Gábor leült mellém.
– Tudod, Éva – mondta halkan –, én is szégyelltem magam sokáig. Azt hittem, nincs helyem ebben a világban. De te… te más vagy. Nem látod a világot, de érzed.

A szavai lassan oldani kezdték bennem a fájdalmat. Egyre többet beszélgettünk. Megtanított főzni, kertészkedni az apró udvarban. Együtt nevettünk, amikor elrontottam valamit, és együtt sírtunk is néha.

Egy nap Gábor egy régi zongorát hozott haza. – Az egyik öregasszony adta – mondta mosolyogva. – Azt mondta, próbáljam meg megtanítani neked.

Először féltem hozzáérni. De Gábor türelmes volt. Napról napra ügyesebb lettem. A zene lett a menedékem.

Közben apámék híreket kaptak rólunk. Egyre többen beszéltek arról, hogy „az a vak lány és a koldus” boldogabbak, mint sokan mások a faluban. Anyám néha titokban meglátogatott. – Éva, sosem gondoltam volna… – mondta könnyes szemmel.

Egy év telt el így. Egy nap Gábor beteg lett. Lázasan feküdt az ágyban, én pedig tehetetlenül ültem mellette.
– Ne félj – suttogta –, te erősebb vagy mindannyiunknál.

Aznap este először imádkoztam igazán. Nem magamért, hanem érte.

Gábor felépült, de gyengébb lett. Ekkor döntöttem el: nem hagyom magam többé sajnálni vagy lenézni. Elhatároztam, hogy zongoratanár leszek vakon is.

A helyi művelődési ház vezetője először kinevetett: – Ugyan már, Éva! Ki akar tanulni egy vak lánytól?

De nem adtam fel. Egyre többen jöttek hozzám tanulni – először csak gyerekek, aztán felnőttek is. A zene összekötött minket.

Apám egyszer eljött hozzánk. Sokáig állt az ajtóban némán.
– Lányom… – mondta végül megtörten –, tévedtem veled kapcsolatban.

Nem tudtam mit mondani neki. Csak annyit éreztem: végre szabad vagyok.

Most itt ülök a zongoránál, Gábor mellettem olvas újságot (már amennyire tud), és hallgatom a gyerekek nevetését az udvaron.

Vajon tényleg csak az számít, mit gondolnak rólunk mások? Vagy van esélyünk boldognak lenni akkor is, ha mindenki más lemondott rólunk? Várom a ti válaszaitokat…