Kettészakadt szív: Egy magyar nagymama vallomása családi igazságtalanságról

– Nem akarok többé átmenni a mamánál! – csattant fel Luca, miközben a cipőjét a sarokba rúgta. A hangja olyan élesen hasított végig a panelház csendjén, hogy még a szomszéd is biztosan felkapta rá a fejét.

Ott álltam a konyhaajtóban, kezemben a vasárnapi húsleves kanala, és nem értettem semmit. Luca arca vörös volt a dühtől, Bence pedig némán bámult maga elé, mintha szégyellné magát. A fiam, Gábor, csak sóhajtott, és leült melléjük az asztalhoz.

– Mi történt már megint? – kérdeztem remegő hangon.

Luca rám nézett, szemeiben könnyek csillogtak.

– A mama csak Annát szereti! Nekünk soha semmit nem ad, csak Annának vesz csokit, neki vesz új ruhát, minket meg mindig leszid! – zokogta el magát.

A kanál kiesett a kezemből. Anna az unokám – de hát Luca és Bence is azok! Hogyan történhetett ez meg? Hogy lehet, hogy én, Ilona, aki egész életemben mindent megtettem a gyerekeimért és az unokáimért, most itt állok, és azt hallom: igazságtalan vagyok?

A fiam feszülten nézett rám.

– Anya, ezt már nem először mondják. És sajnos… igazuk van. Nem veszed észre? Mindig Annát véded, mindig neki kedvezel. A gyerekek érzik ezt.

Megszédültem. Le kellett ülnöm. Az emlékek villámként cikáztak át az agyamon: Anna születésekor én voltam ott először a kórházban, én tologattam babakocsiban a parkban. Az anyja, Zsuzsa – a lányom – egyedül nevelte őt, miután az apja elhagyta. Talán ezért… Talán ezért lett Anna nekem minden. De hát Luca és Bence is az unokáim! Miért érzik mégis úgy, hogy kevesebbet kapnak?

Gábor hangja megtört.

– Anya, tudod te hányszor sírtak miattad? Hányszor mondták el nekünk este lefekvés előtt, hogy miért nem szereti őket a mama úgy, mint Annát? Hogy ők miért nem kapnak ölelést, puszit, vagy csak egy szelet csokit? Hogy miért mindig Annát dicséred az iskolai eredményeiért, de ha ők hoznak haza egy jó jegyet, csak legyintesz?

A könnyeim potyogtak. Nem akartam ezt. Nem akartam bántani őket. Csak… Anna annyira magányos volt mindig. Zsuzsa dolgozott reggeltől estig, én voltam az egyetlen támasza. Gáborék viszont ketten nevelték Lucát és Bencét – azt hittem, nekik nincs rám annyira szükségük.

De most ott ültek előttem: két összetört gyermeklélek.

– Mama… – szólalt meg halkan Bence. – Ugye te is szeretsz minket?

Felálltam, odamentem hozzájuk, és mindkettőjüket magamhoz öleltem.

– Persze hogy szeretlek titeket! Mindennél jobban! Csak… talán nem mutattam ki eléggé.

De vajon elég volt ez a bocsánatkérés? Vajon helyre lehet hozni azt, amit évek alatt elrontottam?

Aznap este nem jött álom a szememre. Forgolódtam az ágyban, és újra meg újra lejátszottam magamban minden pillanatot: amikor Annának vettem új kabátot karácsonyra, de Lucának csak egy könyvet; amikor Annát vittem moziba, de Bencének azt mondtam: „Most nincs időm.” Amikor Annát dicsértem az oklevélért, de Lucának csak annyit mondtam: „Ez természetes.”

Másnap reggel Zsuzsa hívott.

– Anya, mi történt tegnap? Anna sírva jött haza tőletek.

– Miért? – kérdeztem döbbenten.

– Azt mondta, Luca és Bence nem akarnak vele játszani. Azt mondták neki: „Te vagy a mama kedvence.”

A szívem összeszorult. Most már nemcsak Luca és Bence szenvednek – Anna is magányos lett. Mit tettem én ezzel a családdal?

Délután átmentem Gáborékhoz. A gyerekek csendben ültek a szobában. Leültem közéjük.

– Szeretnék valamit mondani nektek – kezdtem remegő hangon. – Tudom, hogy hibáztam. Tudom, hogy sokszor éreztétek úgy: Annát jobban szeretem nálatok. De ez nem igaz. Ti is ugyanolyan fontosak vagytok nekem! Csak… néha nehéz volt mindent jól csinálni.

Luca rám nézett.

– Akkor mostantól mindhármunkat ugyanúgy fogsz szeretni?

Bólintottam.

– Megígérem.

De vajon tényleg képes vagyok rá? Vajon lehet-e pótolni éveket egyetlen ígérettel?

A következő hetekben mindent megtettem: együtt sütöttünk sütit mindhárom unokával; elvittem őket játszótérre; mindenkinek vettem apró ajándékot – nem csak Annának. Próbáltam figyelni arra is, hogy mindenkit megdicsérjek valamiért.

De a sebek lassan gyógyulnak. Egy este Luca odabújt hozzám.

– Mama… tényleg szeretsz minket?

Megsimogattam a haját.

– Igen, kicsim. Nagyon szeretlek.

Ő elmosolyodott – de láttam rajta: még mindig fél attól, hogy egyszer megint háttérbe szorul.

A család többi tagja is feszültebb lett. Zsuzsa nehezen viselte, hogy Anna most kevesebb figyelmet kap tőlem; Gábor pedig haragudott rám az elmúlt évek miatt. Egy vasárnap délután összeültünk mindannyian nálam ebédre – de a levegőben tapintható volt a feszültség.

Zsuzsa egyszer csak felállt az asztaltól.

– Anya, szerinted igazságos volt ez így? Hogy Anna mindent megkapott tőled, de Gábor gyerekei alig valamit?

Némán bólintottam.

– Sajnálom – suttogtam.

Gábor ekkor megszólalt:

– Nem az ajándékok számítanak. Hanem az érzés: hogy valaki fontos vagy-e vagy sem.

Csend lett. Anna lehajtotta a fejét; Luca és Bence egymásra néztek. Éreztem: most dől el minden.

Felálltam.

– Hibáztam – mondtam ki hangosan. – De szeretném helyrehozni. Szeretném, ha újra igazi család lennénk.

Zsuzsa sóhajtott.

– Akkor kezdjük elölről. De mindenkinek jár ugyanaz a szeretet!

Azóta próbálkozunk. Nem könnyű – de talán még van remény arra, hogy egyszer újra együtt tudunk nevetni egy vasárnap délutánon anélkül, hogy bárki úgy érezné: kevesebb lenne a másiknál.

Néha azon gondolkodom: hány magyar családban történik ugyanez? Hány nagymama vagy nagypapa követi el ugyanazt a hibát? Vajon lehet-e igazságosan szeretni több unokát? Vagy mindig lesz egy kedvenc? Ti mit gondoltok erről?