Az elveszett sírkő: Egy anya harca az igazságért egy magyar faluban

– Hol van? Hol van a fiam sírköve? – ordítottam, miközben remegő kezemmel végigsimítottam a frissen felásott földet. A hajnali köd vastagon ült a temetőben, a régi fenyők között csak a saját lélegzetemet hallottam. A szívem már ezredszer tört meg, de most valami végleg eltört bennem. Évekig spóroltam minden fillért, lemondtam mindenről, csak hogy Bencének méltó emléket állíthassak. Most pedig… most már az sincs.

– Zsuzsa, kérlek, nyugodj meg! Biztos valami félreértés – próbált vigasztalni a szomszédom, Marika, de a hangja üresen kongott. – Félreértés? Hogy tűnhet el egy kétszáz kilós gránitkő? – kiáltottam rá, miközben a könnyeim végigfolytak az arcomon. – Ez nem félreértés. Ez gonoszság.

A hír gyorsabban terjedt el a faluban, mint a tavaszi vihar. Az emberek suttogtak mögöttem, amikor végigmentem az utcán az önkormányzathoz válaszokat keresni. A polgármester, Károly, azzal a hamis mosolyával fogadott, amit mindig felvett, ha baj volt. – Zsuzsa, megértem a fájdalmad, de lehet, hogy valaki idegen… tudod, mostanában sok temetői lopás van.

– Ne hazudj nekem, Károly! Tudom, hogy te írtad alá a múlt heti temetői munkák engedélyét! Ki volt ott? Mit titkolsz? – vágtam vissza.

Károly arca elsápadt, lesütötte a szemét. – Nem én… azaz… a volt férjed, Laci kérte. Azt mondta, javítani akar valamit a síron.

Mintha újra összedőlt volna körülöttem minden. Laci és én évek óta nem beszéltünk. Amióta elhagyott minket azzal a nővel a szomszéd faluból, egyedül maradtam két gyerekkel és egy lakáshitellel. Bence volt az én büszkeségem, az én angyalom – Laci még a temetésre sem jött el.

Aznap éjjel nem aludtam. A konyhaasztalnál ültem, bámultam azt a régi fényképet, amin Bence először viseli az Újfalusi SE mezét. Elöntöttek az emlékek: a nevetése, ahogy fürdés után illatozott a haja, ahogy hozzám bújt, ha elesett és lehorzsolta a térdét. – Miért pont te, kisfiam? Miért nem én?

Másnap reggel elmentem Laci házához. Az új párja, Erika nyitott ajtót karikás szemekkel és cigarettával a kezében. – Mit akarsz itt, Zsuzsa? Nincs itt keresnivalód.

– Hol van Bence sírköve? – kérdeztem minden bevezetés nélkül.

Erika félrenézett, majd bekiabált: – Laci! Gyere már ide!

Laci olajos kézzel jött ki a garázsból. Fáradt volt az arca. – Zsuzsa… nem akartam így… csak javítani akartam valamit rajta. Megrepedt a kő, tudod milyen rossz minőségűek ezek a gránitok mostanában…

– Hazudsz! – vágtam közbe. – Évek óta nem jártál ott! Miért pont most?

Laci hallgatott egy darabig, majd halkan mondta: – Bence az én fiam is volt. Jogom van hozzá…

– Jogod lett volna apának lenni, amíg élt! Most már semmihez sincs jogod!

Hazamentem összetörve, de eltökélten: ki fogom deríteni az igazat. Kérdezgetni kezdtem mindenkit: Ivánt, a temető gondnokát, aki azt mondta, látott egy sötét furgont éjjel; Piroskát, aki azt állította, veszekedést hallott a temető felől; még Tóth atyát is megkerestem, aki bevallotta: ugyanazon az éjjelen eltűnt néhány adomány is a perselyből.

Minden szál ugyanoda vezetett: valaki ellopta a sírkövet és eladta értékes anyagként. De ki? És miért pont Bence sírját?

Egy este csörgött a telefonom. Ismeretlen hang szólt bele: – Ha vissza akarod kapni a sírkövet, fizess másfél millió forintot vagy soha többé nem látod.

Órákig ültem sötétben. Pénzem nem volt ennyi – és erőm sem egy újabb harcra. Átmentem Marikához tanácsért.

– Zsuzsa, lehet őrültségnek hangzik, de szerintem tudod te is, ki állhat mögötte – mondta halkan.

– Ki?

– Nézz körül! Mindenki hallgat vagy hazudik. Tudod jól: Lacinak nagy adósságai vannak… Talán nem ő vitte el közvetlenül a követ, de biztos tudja, ki volt.

Ezek a szavak visszhangoztak bennem napokig. Figyeltem az embereket: kerülték a tekintetem, suttogtak egymás között. A falu már nem volt közösség – csak titkok és hazugságok hálója.

Úgy döntöttem: feljelentést teszek. A rendőrség hamarosan nyomozni kezdett; egy fiatal nyomozónő, Réka jött ki hozzánk és sorra kérdezte ki az embereket. Hamar kiderült: Laci és régi cimborája, Gábor megegyeztek egy budapesti kereskedővel; eladták Bence sírkövét gyors pénz reményében.

Amikor letartóztatták őket és megláttam Laci tekintetét a rácsok mögött, csak ennyit mondott: – Nem így akartam… csak új életet akartam kezdeni.

Nem szóltam semmit. Már nem volt mit mondanom.

A falu kettészakadt: voltak, akik mellém álltak; mások azt suttogták: magamnak köszönhetem mindezt, mert mindig mindent egyedül akartam megoldani férfi nélkül. De én tudtam: az igazságnak ki kell derülnie – bármi áron.

Ma újra van sírkő Bence sírján – szerényebb ugyan, de őszinte emlék. Minden alkalommal megállok előtte és elgondolkodom: Vajon hány titok van még eltemetve közöttünk? És mennyit ér az igazság egy olyan helyen, ahol mindenki inkább hallgat?