Amikor az apám nem hitt bennem: Egy lány útja az önállóság felé
– Nem fogod megállni a helyed egyedül, Anna! – harsogta apám, miközben az asztalra csapott. A porcelán csésze megremegett, én pedig úgy éreztem, mintha a szívem is darabokra hullana. Anyám csendben ült mellettünk, a tekintetét lesütötte, mintha szégyellné magát helyettem. A nappali sarkában ott állt a bőröndöm, félig bepakolva – az én csendes lázadásom jele.
Gyerekkorom óta úgy éreztem, hogy apám árnyékában élek. Mindig mindent jobban tudott: hogyan kell tanulni, kivel érdemes barátkozni, milyen pályát válasszak. Amikor közöltem vele, hogy nem akarok jogász lenni, mint ő, hanem szociális munkás szeretnék lenni, csak legyintett. – Abból nem lehet megélni. Majd ha felnősz, rájössz – mondta akkor is.
De most huszonhárom éves vagyok, és már nem akarok tovább várni arra, hogy valaki más mondja meg, ki vagyok. A barátaim – Zsófi és Gergő – már régóta biztattak: „Anna, költözz el! Próbáld meg egyedül!” De minden alkalommal, amikor összecsomagoltam volna a holmimat, apám szavai visszhangoztak a fejemben: „Nem fogod bírni.”
Aznap este azonban valami eltört bennem. – Apa, nem akarok többé így élni! – kiáltottam vissza. – Nem vagyok gyerek! Miért nem hiszed el, hogy képes vagyok rá?
Apám arca elvörösödött. – Mert ismerlek! Mindig mindent feladsz félúton! – vágta oda. Anyám ekkor felemelte a fejét. – Elég volt! – szólt közbe halkan, de határozottan. – Anna felnőtt nő. Hagynod kellene, hogy hibázzon, ha kell.
A csend nyomasztó volt. Végül apám csak annyit mondott: – Ha elmész, ne számíts rám!
Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: tényleg ennyire gyenge lennék? Vagy csak sosem volt lehetőségem bizonyítani?
Másnap reggel Zsófi jött értem a régi Suzuki Swiftjével. Az anyám könnyes szemmel ölelt meg az ajtóban. – Vigyázz magadra, kicsim! – suttogta.
Az első hetek nehezek voltak. Egy apró albérletben laktam Zuglóban, ahol a fűtés gyakran elromlott és a szomszéd néni minden este hangosan nézte a Barátok köztöt. Az első fizetésemből alig tudtam kifizetni az albérletet és a számlákat. Egy este sírva hívtam fel Gergőt: – Lehet, hogy apámnak igaza volt…
– Ne add fel! – mondta határozottan. – Mindenki hibázik az elején.
A munkahelyemen sem volt könnyű dolgom. A kollégáim közül sokan lenéztek, mert fiatal voltam és tapasztalatlan. Egyik nap egy idős bácsi jött be az irodába segítséget kérni. Amikor meghallotta a nevemet, csak ennyit mondott: – Anna? Az én lányom is Anna volt… De ő már nincs velünk.
A története megrázott. Aznap este sokáig gondolkodtam azon, mennyi mindent veszítünk el az életben félelemből vagy makacsságból.
Közben otthon egyre feszültebb lett a helyzet. Apám nem hívott fel egyszer sem. Anyám néha írt egy-egy üzenetet: „Hiányzol.” Egy vasárnap délután mégis hazamentem. Az ajtóban apám állt, karba tett kézzel.
– Minek jöttél? Elfogyott a pénzed? – kérdezte gúnyosan.
– Nem ezért jöttem – feleltem halkan. – Csak látni akartalak titeket.
A vacsora alatt kínos csend ült közöttünk. Anyám próbált beszélgetést kezdeményezni: – Anna mesélj, milyen az új munkahelyed?
– Jó… Nehéz, de szeretem csinálni – válaszoltam.
Apám csak hümmögött. Végül mégis megszólalt: – Ha tényleg boldog vagy ott… akkor talán tévedtem.
Ez volt az első alkalom, hogy beismerte: lehet, hogy nincs mindig igaza.
Azóta eltelt két év. Még mindig nehéz néha egyedül lenni, de már tudom: képes vagyok rá. Apámmal lassan újra megtaláltuk a közös hangot, bár sosem leszünk igazán bensőségesek.
Sokszor gondolkodom azon: vajon hányan élnek még ma is mások elvárásai szerint? Hányan félnek kilépni az ismeretlenbe csak azért, mert valaki azt mondta nekik: „Nem fogod bírni”? Vajon tényleg jobb lenne engedni a félelemnek… vagy megéri küzdeni önmagunkért?