A Nagypapám Ágyánál: Bűntudat és Kimerültség Árnyékában

– Már megint nem sikerült időben beadni a gyógyszert, Anna! – hallom anyám hangját a konyhából, miközben a nagypapám szobájában ülök, és próbálom visszanyelni a könnyeimet. A falióra ketyegése szinte gúnyosan visszhangzik a csendben. Nagypapa, aki valaha erős, határozott ember volt, most csak árnyéka önmagának. Az ágyban fekszik, szemei néha rám villannak, de legtöbbször csak a plafont bámulja.

Egy év telt el azóta, hogy elesett a fürdőszobában. Akkor azt hittem, csak egy törött csípő, néhány hét kórház, aztán minden visszatér a régi kerékvágásba. De nem így lett. A rehabilitáció nem sikerült, nagypapa ágyhoz kötött maradt. Azóta minden napom ugyanazzal a rutinnal telik: reggel hatkor kelek, pelenkát cserélek, reggelit készítek, gyógyszert adok. Közben anyám – aki maga is fáradt és ideges – folyamatosan kritizál. „Miért nem tudod jobban csinálni? Miért nem vagy türelmesebb?” – kérdezi újra és újra.

A testvérem, Gábor, csak ritkán jön át. Mindig van valami kifogása: munka, gyerekek, fáradtság. „Anna, te úgyis otthon vagy most, meg tudod oldani” – mondja könnyedén. De nem tudja, hogy minden nap egyre nehezebb. Néha úgy érzem, mintha egyedül lennék ebben az egészben.

Nagypapa néha megszorítja a kezem. – Ne haragudj rám, kislányom – suttogja rekedten. – Nem akartam terhedre lenni.

Ilyenkor összeszorul a szívem. Hogy is haragudhatnék rá? Hiszen ő tanított biciklizni, ő vitt először moziba, ő mesélte el minden este ugyanazt a régi történetet a háborúról és arról, hogyan ismerkedett meg nagymamával. Most mégis haragszom – nem rá, hanem az egész helyzetre.

Egyik este Gábor végre átjön. Anyám rögtön rázúdítja az összes panaszát.
– Gábor, legalább most segíts! Anna már teljesen kivan.
Gábor sóhajtva leül mellém.
– Nem lehetne inkább intézetbe vinni? – kérdezi halkan.
Anyám felháborodva néz rá.
– Hogy mondhatsz ilyet? Ez az apád!
Én csak hallgatok. Mert titokban már én is gondoltam erre. Vajon önzőség lenne? Vagy csak emberi?

Az éjszakák a legnehezebbek. Nagypapa sokszor felriad, kiabál vagy sír. Néha azt hiszi, még mindig fiatal, néha azt sem tudja, ki vagyok. Ilyenkor leülök mellé az ágy szélére.
– Itt vagyok, papa – suttogom.
Ő rám néz, mintha keresné bennem a régi világot.
– Anna… ugye nem hagysz el?
– Soha – hazudom neki halkan.

A barátaim lassan eltűntek mellőlem. Már nem hívnak bulizni vagy kirándulni. „Úgyis mindig otthon vagy” – mondják. Néha irigylem őket: ők élnek, én meg csak túlélni próbálok.

Egy nap különösen nehéz minden. Nagypapa láza felszökik, orvost kell hívni. Anyám sírva fakad a konyhában.
– Nem bírom tovább! – zokogja.
Gábor telefonon próbál segíteni: „Hívjatok valami ápolót!” De ki fizeti meg? A nyugdíj alig elég gyógyszerre és pelenkára.

Este nagypapa keze remegve kapaszkodik belém.
– Anna… ha én már nem leszek…
– Ne beszélj így! – vágok közbe dühösen.
De ő csak mosolyog szomorúan.
– Te jó ember vagy… csak ne felejts el élni is.

Aznap éjjel sokáig nem alszom el. A plafont bámulom, mint ő szokta. Vajon tényleg jó ember vagyok? Vagy csak egy fáradt gép, aki végrehajtja a napi rutint? Hol van az én életem ebben az egészben?

Másnap reggel anyám csendesen ül az asztalnál.
– Anna… beszélnünk kellene arról az intézetről…
Először érzem azt, hogy talán nem vagyok egyedül ezzel a gondolattal. Talán mindannyian elfáradtunk.

De amikor belépek nagypapa szobájába, és meglátom a tekintetét – azt a régi szeretetet és bizalmat –, újra összeszorul a szívem. Hogy lehetne ezt elengedni?

Vajon meddig lehet kitartani szeretetből? Mikor jön el az a pont, amikor már magunkat is védeni kellene? Ti mit tennétek a helyemben?