Amikor a szomszédság teherré válik: Egy elveszett barátság története Budapesten

– Kati, ugye nem gond, ha ma is nálatok marad a Bence? – Márta hangja fáradtan csengett át a vékony falon keresztül, miközben én épp a vacsorát próbáltam összedobni a két gyerekemnek. A lányom, Zsófi, már megint sírt, mert nem találta a kedvenc plüssét, a fiam, Marci pedig a matekházijával küzdött az asztalnál. Márta kérdése ott visszhangzott bennem: „Ma is?” – és hirtelen úgy éreztem, mintha egyre szűkebb lenne ez a lakás, mintha mindenki csak engem akarna.

Nem így indult ez az egész. Amikor három éve ideköltöztünk a XIII. kerületbe, örültem, hogy végre van valaki a házban, akivel megoszthatom az anyaság örömeit és nehézségeit. Márta akkoriban egyedül nevelte Bencét, és én is gyakran voltam magamra utalva, amikor a férjem, Gábor túlórázott. Az első közös kávézások, játszóterezések alatt úgy éreztem, végre van egy barátnőm, aki igazán megért.

Aztán valahogy minden megváltozott. Márta egyre többször kérte, hogy vigyázzak Bencére – először csak néhány órára, aztán már egész délutánokra is. Eleinte örömmel segítettem: „Persze, hozd csak át nyugodtan!” – mondtam mindig. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem, hogy nem kérdezi meg igazán, hogy nekem jó-e. Egyszerűen csak bejelentette: „Ma is nálatok marad.”

Egyik este Gábor rám nézett vacsora közben:
– Meddig fog ez még így menni? Nem vagy te Bence bébiszittere.
– Tudom… csak… Márta nehéz helyzetben van – próbáltam magyarázkodni.
– És te? Te nem vagy néha nehéz helyzetben? – kérdezte halkan.

Ez a mondat egész éjjel visszhangzott bennem. Vajon tényleg csak segítek, vagy már kihasználnak? Másnap reggel Márta újra kopogott. A haja kócos volt, karikás szemekkel nézett rám.
– Kati, muszáj bemennem dolgozni, de Bence megint belázasodott. Tudnál rá vigyázni?

A gyomrom összeszorult. Zsófi is beteg volt éppen, és Marci is otthon maradt az iskolából. Mégis bólintottam. Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, Zsófi sírni kezdett:
– Anya, miért mindig Bence van itt?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak öleltem.

A következő hetekben Márta egyre többször hagyta nálunk Bencét. Volt olyan nap, amikor szó nélkül áthozta reggel, és csak este jött érte. Egy idő után már nem is kérdezett – csak közölte. Éreztem, hogy feszültség nő bennem. Egyik délután Gábor dühösen csapta le a kulcsait:
– Ez így nem mehet tovább! Beszélj vele!

De hogyan mondjam el Mártának, hogy túl sok? Hogy nekem is vannak határaim? Féltem attól, hogy megbántom – hiszen ő is sokat segített nekem az elején. De már nem voltam önmagam. Ideges voltam a gyerekeimmel is, Gáborral is egyre többet veszekedtünk.

Egy péntek délután végül összeszedtem minden bátorságomat. Márta épp Bencéért jött.
– Márta… beszélnünk kellene – kezdtem halkan.
– Mi történt? – nézett rám értetlenül.
– Az utóbbi időben úgy érzem… mintha túl sok lenne nekem ez az egész. Szeretek segíteni, de néha nekem is szükségem lenne egy kis pihenésre…

Márta arca elkomorult.
– Azt hittem, barátok vagyunk. A barátok segítenek egymásnak! – vágta rá sértetten.
– Igen… de a barátság kölcsönös dolog – próbáltam magyarázni.
– Értem… – mondta ridegen, majd szó nélkül elvitte Bencét.

Aznap este órákig sírtam. Úgy éreztem, elvesztettem egy barátot – de talán sosem volt igazi barátság köztünk? Vagy csak én engedtem túl közel magamhoz valakit anélkül, hogy megvédtem volna a saját határaimat?

Azóta Márta alig beszél velem. Néha látom a lépcsőházban; elfordítja a fejét. A gyerekeim kérdezik: „Miért nem jön már át Bence?” Nem tudok mit mondani nekik.

Minden nap azon gondolkodom: vajon én hibáztam? Lehet-e úgy segíteni valakinek, hogy közben önmagunkat is megőrizzük? Ti mit tennétek a helyemben?