Levél a férjem szeretőjének – Öt év után: Már csak rossz emlék vagy
„Nem tudom, hogy te is érzed-e néha azt a hideg űrt a mellkasodban, mint én akkoriban. Amikor először megláttam az üzeneteiteket Gábor telefonján, mintha egy pillanat alatt minden levegő kiszökött volna a szobából. Ott ültem a konyhaasztalnál, a gyerekek már aludtak, és csak bámultam azt az egyetlen mondatot: ‘Várom az estét.’ Azóta sem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek azon, mennyire naiv voltam.
– Gábor, ki az a Nóra? – kérdeztem másnap reggel, miközben ő a kávéját kavargatta. A keze megremegett, és egy pillanatra rám sem mert nézni.
– Csak egy kolléga… – hebegte, de már akkor tudtam, hogy hazudik. Aznap este nem jött haza időben. A gyerekek kérdezgették, hol van apa, én pedig csak annyit mondtam: dolgozik. Hazudtam nekik is. Mert akkor még magamnak is hazudtam.
Az elkövetkező hetekben minden megváltozott. Gábor egyre távolabb került tőlünk. Te pedig… te ott voltál minden gondolatomban. Próbáltam elképzelni, ki vagy. Hosszú hajú? Szebb nálam? Fiatalabb? Jobb anya lennél az én gyerekeimnek? Minden este ezekkel a kérdésekkel feküdtem le.
Egyik este, amikor Gábor végre bevallotta az igazat – hogy beléd szeretett –, úgy éreztem, mintha valaki kitépte volna a szívemet. Azt mondta, nem tudja, mit akar. Hogy te megérted őt. Hogy veled újra fiatalnak érzi magát. Akkor úgy döntöttem, nem könyörgök. Nem fogok harcolni egy olyan emberért, aki nem akar velünk maradni.
A gyerekek miatt persze próbáltuk megmenteni a házasságunkat. Jártunk párterápiára is. De minden alkalommal ott voltál közöttünk – láthatatlanul, de érezhetően. Gábor sosem mondta ki a nevedet otthon. Én sem tudtam kimondani. Csak ‘az a nő’ voltál nekem. Az a nő, aki majdnem elvette tőlem mindazt, amiért egész életemben dolgoztam.
A barátnőim azt mondták, hagyjam ott Gábort. Anyám sírva könyörgött, hogy ne romboljam szét a családot. A fiam egyszer azt kérdezte: ‘Anya, miért sírsz mindig este?’ Akkor döntöttem el, hogy nem hagyhatom, hogy ez az egész felemésszen.
Öt év telt el azóta. Gábor végül maradt – vagy inkább visszajött. Te pedig eltűntél az életünkből. Néha hallottam rólad ezt-azt: hogy új munkahelyed lett, hogy más férfiak is voltak azóta az életedben. De én már nem akartam tudni rólad semmit.
Most itt ülök ugyanannál a konyhaasztalnál, ahol annak idején összetörtem. A gyerekeim már nagyobbak, Gáborral újra próbáljuk egymást megtalálni – de valami örökre elveszett közöttünk. A bizalom? Talán sosem jön vissza teljesen.
Néha még mindig eszembe jutsz. Nem haragszom már rád – inkább sajnállak. Mert te sosem kaptad meg azt az életet, amit tőlem akartál elvenni. És én sem vagyok már ugyanaz az ember.
Tudod, mi fájt a legjobban? Hogy soha nem kértél bocsánatot. Soha nem írtál egy sort sem nekem – mintha én nem is léteztem volna ebben a történetben. Pedig én voltam az, akinek minden nap újra fel kellett állnia.
Most már csak rossz emlék vagy számomra. Egy árnyék a múltból. De néha elgondolkodom: vajon te is gondolsz még rám? Vagy csak én vagyok az egyetlen, aki még mindig hordozza ennek az egésznek a súlyát?
Talán sosem kapok választ ezekre a kérdésekre. De most először érzem úgy igazán: túléltem.
Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani valaha annak, aki majdnem elvette tőletek mindazt, ami fontos? Vagy vannak sebek, amik örökre nyitva maradnak?