Az utolsó tűzijáték: Nagypapám, László bátorsága

– Ne menj közelebb, Marci! – kiáltotta anyám, miközben a kert végében már pattogtak a tűzijáték első szikrái. A szomszéd, Bence bácsi, idén is túlzásba vitte az ünneplést, és a rakéták egyre közelebb csapódtak hozzánk. A fűben ültem, a testvéremmel, Dórival, és próbáltam nem félni, de a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból.

Nagypapám, László – akit mindenki csak Papának hívott – ott állt mellettünk. A keze remegett, de a tekintete sziklaszilárd volt. Tudtam, hogy ő is fél, de sosem mutatta ki előttünk. A családunk mindig is összetartott, de az utóbbi években egyre több volt a vita: apám elvesztette az állását, anyám két műszakban dolgozott a pékségben, és mindannyian feszültebbek lettünk. Csak Papa maradt mindig nyugodt.

Aznap este azonban valami megváltozott. Egy különösen hangos robbanás után lángra kapott a szomszéd fészere. A szél felénk fújta a szikrákat, és hirtelen mindenki kiabálni kezdett. – Hívjátok a tűzoltókat! – ordította apám, miközben próbálta eloltani a kerítésen átlobbanó lángokat egy vödör vízzel.

Papa ekkor szó nélkül felkapta Dórit – aki csak hatéves volt –, és hátraszaladt vele a kert végébe. Én utána akartam menni, de anyám visszarántott. – Maradj itt! – suttogta remegő hangon. Láttam rajta a félelmet: nem csak a tűztől rettegett, hanem attól is, hogy elveszíthet minket.

A füst egyre sűrűbb lett. Papa visszajött értem. – Gyere, Marci! – mondta halkan, de határozottan. Megfogta a kezem, és futni kezdtünk. A ház mögött már lángolt a bokor is. Papa nem habozott: átemelt minket a kerítésen, be a sötét utcába.

A túloldalon Bence bácsi állt, kezében egy üres pezsgősüveggel. – Nem akartam… – motyogta zavartan. Papa odalépett hozzá.

– Tudod te, mit csináltál? Majdnem meghaltak a gyerekeim! – kiabálta Papa olyan erővel, amit sosem hallottam tőle korábban. Bence bácsi csak lehajtotta a fejét.

A tűzoltók végül megérkeztek, de addigra már a fél kertünk odalett. Aznap este mindannyian Papa köré gyűltünk a nappaliban. Anyám sírt, apám csendben ült egy fotelben. Dóri hozzábújt Papához.

– Miért mentél vissza értünk? – kérdeztem tőle halkan.

Papa elmosolyodott, de a szemében könnyek csillogtak. – Mert ti vagytok az én mindenem. Egy család vagyunk, Marci. És egy családért mindent megtesz az ember.

Aznap este nem aludtam el könnyen. Hallottam, ahogy apám és anyám halkan vitatkoznak a konyhában.

– Nem maradhat ez így tovább! – mondta anyám. – Nem élhetünk állandó félelemben.

– De mit tegyünk? Elköltözzünk? Nincs pénzünk új házra! – válaszolta apám kétségbeesetten.

Papa másnap reggel korán kelt. Kiment a kertbe, és elkezdte összeszedni az elszenesedett ágakat. Odamentem hozzá.

– Segíthetek? – kérdeztem.

Rám nézett, és bólintott. Egy darabig csendben dolgoztunk.

– Tudod, Marci – kezdte halkan –, néha az életben olyan dolgok történnek, amiket nem tudunk irányítani. De attól még nem adhatjuk fel.

A következő hetekben sok minden megváltozott. Bence bácsi bocsánatot kért, és segített helyrehozni a kerítést. A családunk összetartottabb lett, de mindannyiunkban ott maradt a félelem: mi lesz legközelebb?

Papa egészsége azonban romlani kezdett. Egyre többet köhögött, és gyakran ült le pihenni munka közben. Anyám aggódva nézte őt.

– El kellene menned orvoshoz – mondta neki egy este.

– Ráérek még – legyintett Papa.

De nem ért rá. Egy reggel már nem kelt fel többé.

A temetésén az egész utca ott volt. Bence bácsi sírva ölelte át anyámat. A pap beszélt Papa bátorságáról és szeretetéről.

Most itt ülök a régi kertben, ahol minden elkezdődött. Nézem az új kerítést és az újonnan ültetett bokrokat. Papa nélkül minden más lett.

Vajon tényleg megéri mindent feláldozni azokért, akiket szeretünk? Vagy néha túl nagy árat fizetünk érte? Ti mit gondoltok erről?