Egy születésnap magányában – Egy vidéki magyar nő vallomása

– Miért nem csörög a telefonom? – kérdeztem magamtól, miközben a konyhaasztalnál ültem, és bámultam a régi, repedezett csempét. A naptárban piros betűkkel virított a nevem: Júlia születésnapja. Régen ilyenkor már reggel csörgött a telefon, jöttek az üzenetek, nevetések, meghívások. Most csak a hűtő zúgása töri meg a csendet.

Anyám hangja visszhangzik bennem: „Júlia, ne várj mindig másokra! Az élet nem áll meg miattad.” De mit ér az ünnep, ha senki sem ünnepel veled?

A bátyám, Gábor már évek óta nem keres. Azóta, hogy apánk meghalt, minden széthullott. Anyám vidékre költözött, egy kis házba a Bakonyban, én pedig maradtam itt, a szülői házban, Veszprém mellett. A családi ebédek helyét átvette a néma vasárnap, amikor csak a madarak csiripelése hallatszik az ablakon túl.

Barátaim? Régen voltak. Együtt jártunk bulizni, főztünk, nevettünk. Aztán jött az élet: házasságok, gyerekek, költözések. Egyikük sem maradt itt. Éva Londonba ment dolgozni, Zsuzsi férjhez ment egy pesti ügyvédhez, András pedig… nos, őt már csak Facebookon látom néha. Néha még írok nekik, de a válaszok egyre rövidebbek: „Majd beszélünk!” vagy „Sok dolgom van mostanában.”

A munkahelyemen is csak felszínes beszélgetések vannak. „Jó reggelt!” – mondja Marika a pénztárból, de sosem kérdezi meg, hogy vagyok igazán. Én sem mondom el neki, hogy minden reggel küzdelem felkelni az ágyból.

Ma reggel is próbáltam elhessegetni a gondolatot: talán valaki mégis felhív. Talán anyám. De ő is csak ritkán keres. Mióta apu meghalt, mintha elfelejtett volna szeretni. Egyszer azt mondta: „Júlia, te mindig túl érzékeny voltál.” Talán igaza van.

Az ablakon kinézve látom a szomszédot, Lajost, ahogy gereblyézi az udvart. Ő is magányos lett, mióta meghalt a felesége. Néha áthoz egy kis süteményt vagy meghív egy pálinkára. De ma nem jön át. Talán tudja, hogy ma van a születésnapom? Vagy csak ő is elfelejtette?

A múlt héten próbáltam felhívni Gábort. Csak kicsöngött. Üzenetet hagytam: „Szia Gábor! Rég beszéltünk… Csak gondoltam, jó lenne hallani rólad.” Nem válaszolt.

Aztán eszembe jutottak a régi idők. Amikor még együtt ültünk az asztalnál, anyu főzte a töltött káposztát, apu vicceket mesélt. Gábor mindig ugratott: „Na Júlia, hány fiú hívott fel ma?” Most már senki sem hív.

Azt hittem, ha majd felnövök, minden könnyebb lesz. De csak nehezebb lett. A városban mindenki siet valahová, senkinek sincs ideje megállni egy kávéra vagy egy jó szóra.

Délután elmentem sétálni az erdőbe. A fák között csend volt és béke – de valahogy mégis fájt ez a csend. Leültem egy kidőlt fatörzsre és sírtam. Nem hangosan, csak úgy csendben, ahogy az ember akkor sír, amikor már nincs ereje kiáltani.

Hazafelé menet találkoztam Marikával a boltból.
– Szia Júlia! Hogy vagy ma?
– Köszönöm… elvagyok – válaszoltam halkan.
– Tudod… ha gondolod, gyere át este egy teára! – mondta váratlanul.
Meglepődtem. Talán mégsem vagyok teljesen láthatatlan.

Este mégis otthon maradtam. Nem volt erőm emberek közé menni. Meggyújtottam egy gyertyát és elővettem apu régi fényképalbumát. Néztem a képeket: gyerekkori születésnapok, családi kirándulások, nevető arcok. Hol tűntek el ezek az emberek? Hol tűntem el én?

Az éjszaka csendjében csak egy gondolat motoszkált bennem: vajon más is érzi ezt? Hogy egyszer csak mindenki eltűnik mellőlünk? Hogy a legfontosabb napokon is csak magunkra számíthatunk?

Talán holnap felhívom Marikát. Talán elmegyek hozzá teázni. Talán…

De most csak ülök itt a sötétben és arra gondolok: vajon hányan ülnek most így Magyarországon? Hányan érzik azt, hogy már nem számítanak senkinek?

Ti is voltatok már így? Vagy csak én maradtam ennyire egyedül?