Hogyan állítottam le az anyósomat a váratlan látogatásokról – és mi lett a visszavágás vége?

– Már megint itt van! – sziszegtem magamban, miközben a bejárati ajtó mögött álltam, és hallgattam, ahogy az anyósom, Ilona, a kulcsával matat. A szívem a torkomban dobogott. A férjem, Gábor, még csak most indult el dolgozni, én pedig épphogy felöltöztem, amikor Ilona máris ott állt a küszöbön.

– Szia, drágám! Gondoltam, hozok egy kis levest, biztos nem volt időd főzni – csilingelte a hangját, miközben már be is lépett a cipőjében a nappaliba.

– Jó reggelt, Ilona néni – próbáltam udvarias lenni, de a hangom remegett.

– Jaj, ne néni! Hiszen már családtag vagyok! – nevetett fel, és letette a fazekat az asztalra. – Na, mutasd csak, hogy halad a takarítás?

Azt hittem, a házasságom első éve csupa boldogság lesz. Gáborral szerettük egymást, és végre saját lakásba költöztünk Zuglóban. De Ilona minden napjaimat beárnyékolta. Nem volt olyan hét, hogy ne jelent volna meg legalább háromszor – legtöbbször bejelentés nélkül. Volt kulcsa a lakáshoz (amit Gábor adott neki „biztonságból”), és úgy járt-kelt nálunk, mintha még mindig ő lenne a ház úrnője.

Az első hónapokban próbáltam elnéző lenni. Anyukám azt mondta: „Türelem, lányom! Az anyós is csak ember.” De amikor Ilona már a fehérneműs fiókomban is rendet rakott („Jaj, hát ezt így nem lehet hajtogatni!”), és a barátnőim előtt szóvá tette, hogy „Nálunk mindig ilyen rendetlenség van?”, elszakadt nálam a cérna.

Egyik este Gáborral ültem a konyhában, és próbáltam összeszedni a bátorságomat.

– Gábor, ezt nem bírom tovább. Anyukád mindenbe beleszól. Nem érzem magam otthon.

– Ugyan már, Dóri! Csak segíteni akar. Meg hát… egyedül van mióta apu meghalt. Ne légy ilyen érzéketlen!

– Nem vagyok érzéketlen! De ez nem normális! Nem lehet úgy élni, hogy bármikor beállít hozzánk! – sírtam el magam.

Gábor csak sóhajtott. – Majd beszélek vele… De ne most. Most amúgy is sok baja van.

Aztán semmi sem változott. Ilona másnap is jött. És harmadnap is. Egyik délután épp egy fontos online meetingem volt home office-ban, amikor egyszer csak benyitott:

– Jaj, Dóri, hát ezt a függönyt mikor mostad ki utoljára? – kérdezte fennhangon, miközben mögöttem ültek a kollégáim a képernyőn.

– Ilona néni… most dolgozom! – próbáltam suttogni.

– Jaj, hát csak egy pillanat! – és már húzta is le a függönyt.

A kollégáim kuncogtak. Én legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.

Az igazi mélypont akkor jött el, amikor egy vasárnap reggel pizsamában mentem ki a konyhába, és Ilona ott ült Gáborral kávézni.

– Hát te még alszol ilyenkor? – kérdezte gúnyosan.

– Ma van az egyetlen szabadnapom… – motyogtam.

– Az én időmben ilyenkor már ebéd főtt! – csattant fel.

Gábor csak vállat vont: – Anyu ilyen. Fogadd el!

De én nem tudtam elfogadni. Egyre feszültebb lettem. A barátnőim már nem akartak átjönni hozzánk („Mi van, ha megint ott lesz az anyósod?”), anyukám pedig azt mondta: „Dóri, ez így nem mehet tovább.”

Egyik este felhívtam anyukámat sírva:

– Anya, én ezt nem bírom! Ez nem élet!

– Kislányom, vagy beszélsz Gáborral komolyan, vagy lépsz valamit magadért! Nem lehet mindig mindenkinek megfelelni!

Másnap reggel Ilona már az előszobában pakolta át a cipőimet.

– Ezeket így nem lehet tartani! Nézd meg, hogy néz ki ez a polc!

Ekkor valami eltört bennem.

– Ilona! Elég volt! Ez itt az én otthonom is! Kérlek, ne gyere be bejelentés nélkül! És ne pakolj át semmit engedély nélkül!

Ilona döbbenten nézett rám.

– Hát én csak segíteni akartam… – kezdte sírva.

Gábor este dühösen jött haza:

– Mit csináltál anyuval? Sírt miattad egész délután!

– Csak annyit kértem tőle, hogy ne jöjjön bejelentés nélkül! Ez tényleg olyan nagy kérés?

– Ő csak jót akar!

– És velem mi lesz? Én mikor számítok?

Napokig feszült csend volt köztünk. Ilona nem jött át. Gábor morcos volt. Éreztem: vagy most változik valami, vagy vége lesz mindennek.

Egy hét múlva Ilona felhívott:

– Dóri… beszélhetnénk?

Elmentem hozzá. Egyedül ült a régi lakásában, könnyes szemmel.

– Tudod… nekem csak ti vagytok. Mióta meghalt az uram… üres minden. Azt hittem, ha segítek nektek, akkor lesz értelme a napjaimnak.

– Értem ezt… de nekünk is kell tér. Ha szeretne velünk lenni, hívjon fel előtte! És kérem… ne pakoljon át semmit engedély nélkül!

Ilona bólintott. Megöleltük egymást. Azt hittem, most már minden rendben lesz.

De nem így lett.

Két hét múlva Ilona újra beállított – ezúttal egy idegen férfival az oldalán.

– Dóri! Bemutatom Lászlót! A nyugdíjasklubban ismertem meg! Mostantól kevesebb időm lesz rátok… – kacsintott rám hamiskásan.

Gábor döbbenten nézett rám: – Anyu randizik?

Ilona boldogabb lett. Ritkábban jött át – de amikor jött, mindig előre szólt. Lászlóval utaztak Hévízre, jártak színházba… Egyszer még azt is mondta:

– Dóri, most már értem… neked is kell saját élet. Bocsáss meg!

Azóta béke van köztünk. De néha elgondolkodom: tényleg csak ennyi kellett volna? Vagy minden családban eljön egyszer ez a határ?

Ti mit tettetek volna az én helyemben? Hol húznátok meg a határt az anyós és a magánélet között?