Kitaszítva a saját fiam otthonából – egy anya vallomása a családi kötelékekről és fájdalomról

– Anyu, apu… beszélnünk kell. – A fiam hangja remegett, de a szeme elkerülte az enyémet. Ott álltunk a nappalijukban, a bőröndjeink még a bejárati ajtó mellett, és én már éreztem, hogy valami nincs rendben. A menye, Dóra, szorosan mellé húzódott, karját összefonta a mellkasán.

– Mi történt, Peti? – kérdeztem halkan, de belül már szorított a félelem.

– Nem lenne jobb, ha inkább hotelben aludnátok? – vágott közbe Dóra, mintha csak egy hétköznapi ügyet intézne. – Tudod, kicsi ez a lakás, a gyerekeknek is kell a tér… Meg hát, biztos kényelmesebb nektek is.

A világ megállt egy pillanatra. A férjem, Laci, mellettem állt némán, csak az ujjai remegtek a kabátja zsebében.

– De hát… miért? – suttogtam. – Hiszen mindig nálunk aludtatok, amikor vidékre jöttetek. Mindig friss ágyneműt húztam, főztem nektek…

Peti lesütötte a szemét. – Anyu, most más az életünk. Nem akarunk zavarni senkit… Dóra is mondta, hogy így mindenkinek könnyebb lesz.

A szívem összeszorult. Hát ennyit jelentünk már? Vendégek vagyunk a saját gyerekünknél? Egy pillanat alatt idegenné váltam abban a lakásban, ahol minden falon ott voltak a közös emlékek: Peti gyerekkori rajza, az első családi fotó Budapesten, az esküvőjükön készült kép.

– Laci, menjünk – mondtam végül halkan. Nem akartam jelenetet rendezni. A férjem csak bólintott. Dóra már hívta is a taxit.

A hotel szobájában egész éjjel forgolódtam. Laci halkan sóhajtozott mellettem. – Ezt nem hiszem el… – motyogta. – Hogy jutottunk idáig?

Másnap reggel visszamentünk hozzájuk reggelizni. Dóra mosolygott: – Remélem, kényelmes volt az ágy! Ugye jobb így mindenkinek?

Nem bírtam tovább hallgatni.

– Neked tényleg mindegy, hogy a férjed szülei hotelben alszanak? Nem zavar ez téged? – kérdeztem remegő hangon.

Dóra vállat vont. – Ez most ilyen világ. Nálunk nincs hely. És különben is… nekem fontos a magánszféra.

Peti csak hallgatott. A kislányuk, Zsófi odaszaladt hozzám: – Mama! Mikor jöttök hozzánk játszani?

A szemem megtelt könnyel.

– Most nem tudunk maradni sokáig, kicsim…

Aznap délután Laci azt mondta: – Elég volt. Holnap hazamegyünk.

A vonaton ülve néztem ki az ablakon, Budapest házai suhantak el mellettünk. A telefonomon üzenet villogott: „Köszönjük a látogatást! Remélem, nem haragszotok.” Dóra írta. Peti nem írt semmit.

Otthon napokig csak ültem a konyhában. A testvérem hívott fel először.

– Mi történt? Miért jöttetek haza ilyen hamar?

Elmondtam neki mindent. Ő felháborodott: – Ez szégyen! Hogy lehet így bánni a szülőkkel? Mi lett ebből az országból?

De mások mást mondtak.

– Ugyan már, ne vedd magadra! Fiatalok másképp élnek ma már. Nekik fontosabb a saját nyugalmuk.

De én nem tudtam elengedni.

Emlékszem még arra az időre, amikor Peti kicsi volt. Együtt főztünk vasárnaponként, ő kavarta a palacsintatésztát, én meséltem neki régi családi történeteket. Amikor először vitte haza Dórát vidékre hozzánk, mindent megtettem érte: külön szobát adtunk nekik, kedvenc sütijét sütöttem meg neki. Akkor még azt hittem: család vagyunk.

Most meg…

Laci egy este odalépett hozzám.

– Szerinted mi rontottuk el? Túl sokat adtunk? Túl keveset? Miért lett ilyen rideg minden?

Nem tudtam válaszolni.

Egy hét múlva Peti felhívott.

– Anyu… minden rendben?

– Szerinted rendben van? – kérdeztem vissza keserűen.

Hosszú csend volt a vonalban.

– Ne haragudjatok ránk… Dóra nagyon fáradt mostanában… És hát… nem akartunk megbántani titeket.

– De megbántottatok! – tört ki belőlem végül. – Tudod te egyáltalán, mit jelent családnak lenni?

Peti csak sóhajtott.

– Próbálok mindenkinek megfelelni… De néha úgy érzem, két tűz között vagyok.

– És mi lesz így velünk? Zsófit mikor látjuk legközelebb?

– Majd szervezünk valamit…

De azóta sem szerveztek semmit.

A húgom szerint túl érzékeny vagyok.

– Ez már nem az a világ, ahol mindenki együtt lakik és együtt alszik egy szobában! Fogadd el!

De én nem tudom elfogadni ezt az új világot. Nekem a család azt jelenti: összetartozás, melegség, egymás elfogadása hibákkal együtt is.

Laci is magába zárkózott. Egyre kevesebbet beszélünk erről. Csak néha néz rám hosszasan vacsora közben.

Egy nap Zsófi rajzot küldött postán: „Mama és Papa nálunk alszanak.” Sírtam egész délután.

Aztán egy este Dóra felhívott.

– Szeretném tisztázni… Nem akartam megbántani titeket. De nekem fontosak a határok. Az én anyám sem alszik nálunk soha.

– De miért? Miért lett ilyen minden? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Mert nekem így kényelmesebb. És Petinek is jobb így…

– Szerinted Petinek jó ez? Láttad az arcát?

Dóra hallgatott pár másodpercig.

– Nem tudom… De én így érzem jól magam.

Letettem a telefont.

Azóta csak várjuk Lacival, hogy egyszer talán újra meghívnak majd magukhoz – de már nem reménykedem igazán. Zsófit hiányolom legjobban; félek, hogy felnő majd úgy, hogy mi csak távoli rokonok leszünk számára.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg én vagyok túl régi vágású? Vagy tényleg ennyire megváltozott minden? Hol van ma Magyarországon a családi összetartás?

Ti mit gondoltok erről? Tényleg normális lett az, hogy szülők hotelbe mennek, ha meglátogatják a gyerekeiket? Vagy csak én ragaszkodom görcsösen ahhoz a világhoz, ami már sosem tér vissza?