Anyósom Hajkatasztrófája – Egy Családi Dráma a Fürdőszobában

– Zsuzsa, ezt most azonnal magyarázd meg! – harsant fel anyósom, Ilona hangja a fürdőszobából, miközben én épp a konyhában próbáltam összerakni a vacsorát. A hangjából érződött, hogy valami nagy baj történt. A szívem hevesen vert, ahogy odarohantam.

A fürdőszoba ajtajában állva először csak a szúrós illat csapott meg, aztán megláttam Ilonát: a haján zöldes-sárgás foltok, az arca vörös, a tekintete villámokat szórt. A mosdókagylóban egy félig üres tégely arckrém, mellette egy bontott hajfestékes doboz.

– Mit csináltál? – kérdeztem döbbenten.

– Azt hittem, ez hajpakolás! – vágta rá remegő hangon. – Azt mondtad, ezek csodát tesznek! Hát most nézd meg, mit tett velem ez a csoda!

A férjem, Gábor is berontott, és amikor meglátta az anyját, először elnevette magát, de aztán Ilona pillantása őt is elnémította.

Az egész úgy kezdődött, hogy a munkahelyemen – egy budapesti kozmetikai cég ügyfélszolgálatán – rendszeresen kapunk különféle szépségápolási termékeket. Ezeket általában hazaviszem, és néha megosztom a családdal is. Ilona mindig is kíváncsi volt rájuk, de sosem gondoltam volna, hogy engedély nélkül is kipróbálja őket.

– Nem tudom, hogy gondoltad ezt – mondtam halkan. – Az arckrém nem hajpakolás! Tele van savakkal, retinollal…

Ilona ekkor már sírni kezdett. – Mindig azt mondod, hogy fiatalítanak… Most nézz rám! Úgy nézek ki, mint egy papagáj!

Gábor próbált közvetíteni: – Anya, biztosan lehet valamit tenni. Zsuzsa ért hozzá.

De én csak álltam ott bénultan. Egyrészt sajnáltam Ilonát, másrészt dühös voltam rá, amiért nem kérdezett meg előtte. Az egész család előtt most én voltam a hibás: miért hozok haza veszélyes dolgokat?

A következő órákban próbáltam menteni a menthetőt: elővettem minden tudásomat és termékemet, de a hajszín nem akart visszatérni. Ilona közben folyamatosan panaszkodott:

– Mit fogok mondani a barátnőimnek? Hogy nézek így ki a vasárnapi mise előtt?

Gábor is egyre feszültebb lett:

– Zsuzsa, nem lehetett volna felcímkézni azokat a dobozokat?

– Nem gondoltam volna, hogy valaki arckrémet ken a hajára! – vágtam vissza ingerülten.

A feszültség az egész estét beárnyékolta. Ilona végül bezárkózott a szobájába, Gábor pedig némán ült mellettem a kanapén.

Másnap reggel Ilona eltűnt otthonról. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Elmentem fodrászhoz. Ne keressetek.” Egész nap gyomorgörccsel dolgoztam. A kolléganőim persze rögtön kiszúrták rajtam az idegességet.

– Mi történt veled? – kérdezte Erika.

– Anyósom… arckrémet kent a hajára – suttogtam.

Erika először nevetett, aztán látta rajtam, hogy ez most nem vicc. – Nálunk is volt már hasonló… Anyám egyszer fogkrémmel próbálta fehéríteni a szemöldökét.

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon én vagyok túl szigorú? Vagy tényleg Ilona hibázott? Otthon csend fogadott. Este végre hazaért Ilona: új frizurával, rövidebb hajjal és még mindig sértett arccal.

– A fodrász azt mondta, szerencsém van, hogy nem hullott ki az összes hajam – jelentette ki drámaian.

Próbáltam bocsánatot kérni:

– Sajnálom, Ilona. Nem akartam bajt okozni.

– Én sem – felelte halkan. – Csak szerettem volna fiatalabbnak látszani…

Ekkor először éreztem igazán együtt vele. Mindannyian félünk az öregedéstől. Mindannyian szeretnénk valamit visszaszerezni abból, amit az idő elvett tőlünk.

Azóta óvatosabb vagyok: minden terméket felcímkézek otthon. De a családi vacsorákon még mindig szóba kerül az „arckrémes hajpakolás” esete – néha nevetve, néha feszengve.

Vajon tényleg ilyen könnyen meginoghat a bizalom egy családban? És ha igen: hogyan lehet újraépíteni? Ti mit tennétek a helyemben?