Egy új élet és egy szívszorító búcsú: Lilla kislánya születésének napján veszítette el férjét, Dánielt

– Ne hagyj itt, kérlek! – suttogtam Dániel fülébe, miközben a kórházi ágyán feküdt, arca sápadt volt, szemei alig nyíltak ki. Az orvosok már napok óta mondogatták, hogy készüljek fel a legrosszabbra, de nem lehet erre felkészülni. A szobában csak a gépek halk pittyegése hallatszott, és a szívem minden dobbanása egyre hangosabbnak tűnt.

Aznap reggel még azt hittem, hogy csak egy újabb nehéz nap lesz a sok közül. De amikor hirtelen elfolyt a magzatvizem, tudtam, hogy eljött az idő. Anyám kapkodva segített be az autóba, miközben Dániel anyja sírva ölelte át a hasamat: – Lilla, minden rendben lesz! – próbált bátorítani, de a hangja remegett. A kórházba érve már alig bírtam járni, a fájdalom hullámokban tört rám. Mégis csak Dániel járt az eszemben: vajon kibírja-e még ezt a napot? Vajon láthatja-e még a kislányát?

A szülőszobában minden perc örökkévalóságnak tűnt. A nővér, Zsuzsa néni, végig fogta a kezem. – Lilla, nagyon ügyes vagy! Már látszik a feje! – mondta biztatóan. A könnyeim összefolytak az izzadtsággal az arcomon. Amikor végre felsírt Napsugár, mintha egyszerre szakadt volna le rólam minden teher és fájdalom. A karomba adták a pici testét: rózsaszín volt és meleg, az illata olyan volt, mint a frissen sült kalácsé.

De nem volt időm örülni. Anyám remegő hangon szólt hozzám: – Lilla, Dániel rosszul lett… az intenzívre vitték. Azonnal menned kell hozzá! – A testem még gyenge volt, de valami ősi erő hajtott előre. A nővérek tolószékbe ültettek, Napsugárt a karomban tartottam, ahogy átgurultunk a folyosón.

Dániel már alig volt magánál. Az arcán halvány mosoly jelent meg, amikor meglátott minket. – Ő… ő az? – kérdezte halkan. Odahajoltam hozzá, Napsugárt óvatosan az ölébe tettem. A keze remegett, de megsimogatta a kislányunk arcát. – Gyönyörű… pont olyan szeme van, mint neked – suttogta.

A család körülöttünk állt: anyám csendben sírt, Dániel apja ökölbe szorított kézzel nézett ki az ablakon. A nővérem, Réka próbált erős maradni, de láttam rajta is a kétségbeesést. Mindenki tudta: ezek az utolsó pillanatok.

– Lilla… vigyázz rá… és magadra is… – Dániel hangja elhalt. Az orvosok szó nélkül léptek be, de már nem tudtak segíteni. Ott ültem mellette, Napsugárral a karomban, és éreztem, ahogy egy világ omlik össze bennem.

Aznap este már csak ketten voltunk otthon Napsugárral. A lakás üresnek tűnt nélküle: minden tárgyban ott volt Dániel emléke. A kanapén a kedvenc pokróca, az asztalon a félig olvasott könyve. Az első éjszaka rémálom volt: Napsugár sírt, én pedig csak ültem az ágy szélén és bámultam a sötétet.

A temetésen az egész falu ott volt. Mindenki ismert minket: Dániel mindig segített mindenkinek, soha nem mondott nemet senkinek. A pap szavai visszhangoztak bennem: „Az élet néha kegyetlenül rövid…” Anyám karolt belém, miközben Napsugárt magamhoz szorítottam.

A következő hetekben minden nap harc volt. Harc az ébrenlétért, harc az emlékekkel, harc a jövőért. Sokan próbáltak segíteni: Réka minden nap főzött rám; anyósom átvállalta Napsugár fürdetését esténként. De amikor elcsendesedett a ház, rám tört a magány.

Egyik este Réka leült mellém egy bögre teával:
– Lilla… tudom, hogy most minden nehéznek tűnik. De Dániel azt akarná, hogy boldog legyél Napsugárral.
– Hogy lehetnék boldog? – fakadtam ki. – Hogy lehet egyszerre örülni egy új életnek és gyászolni egy elveszettet?
– Talán pont ezért kaptad ezt a csodát… hogy legyen miért továbbmenni – mondta halkan.

Azóta eltelt fél év. Napsugár már mosolyog rám reggelente; néha úgy érzem, mintha Dániel tekintene vissza rám azokból a kék szemekből. Minden nap próbálok erős lenni érte – és magamért is.

Sokszor gondolkodom azon: vajon mit mondana most Dániel? Büszke lenne rám? Elég jó anya vagyok? Vajon valaha is újra tudok majd igazán boldog lenni?

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet egyszerre gyászolni és ünnepelni az életet?