„A ház csak a tiéd? Akkor köztünk mindennek vége.” – Egy örökség, ami szétszakította a családomat

„A ház csak a tiéd? Akkor köztünk mindennek vége.” Zsolt hangja remegett, de a tekintete kemény volt, mint a kő. Ott álltunk a régi konyhában, ahol gyerekkorunkban anyánk palacsintát sütött nekünk, és most úgy éreztem, mintha minden emlék egyszerre zuhanna rám. A szüleink temetése után két héttel voltunk, a gyász még ott ült a vállamon, de Zsolt már csak az örökséget látta.

– Zsolt, kérlek, ne így beszélj velem – próbáltam halkan, de ő csak legyintett.

– Mindig is te voltál az első! Mindig neked kedveztek! Most is… – hangja elcsuklott, majd hátat fordított.

Nem tudtam mit mondani. A végrendelet szerint a ház rám maradt, mert én maradtam itthon gondozni anyát az utolsó években. Zsolt Budapesten élt, ritkán jött haza. Anyánk mindig azt mondta: „Te vagy az én támaszom, Anna.” De sosem gondoltam volna, hogy emiatt egyszer elveszítem a testvéremet.

Aznap este órákig ültem a sötét nappaliban. A falon még ott lógtak a régi családi fotók: Zsolt és én a Balatonon, apánk ölelésében. Vajon mikor romlott el minden? Vajon tényleg igazságtalan voltam vele?

Másnap reggel Zsolt már nem volt ott. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Ne keress.”

A napok összefolytak. A faluban mindenki tudta, mi történt. Az emberek suttogtak mögöttem a boltban: „Láttad Annát? Hallottad, hogy Zsolttal összevesztek?” Egyedül maradtam egy házban, ami már nem jelentett otthont.

Egy este váratlanul becsöngetett hozzám Marika néni, anyám régi barátnője.

– Anna, drágám, ne hagyd, hogy ez a ház elvegye tőled a testvéredet! – mondta könnyes szemmel.

– Mit tehetnék? – kérdeztem kétségbeesetten. – Én csak azt tettem, amit anya akart…

– Az élet néha igazságtalan – sóhajtott. – De a család mindennél fontosabb.

Marika néni szavai napokig visszhangoztak bennem. Próbáltam hívni Zsoltot, de nem vette fel. Írtam neki levelet is: „Nem akarom elveszíteni a testvéremet egy ház miatt. Beszéljünk!” Válasz nem jött.

Közben a ház is kezdett idegenné válni. Minden sarokban emlékek lapultak: apám pipája az ablakpárkányon, anyám kötőtűi a fiókban. De ezek már nem adtak vigaszt. Egyre többször gondoltam arra, hogy eladom az egészet és elköltözöm Pestre. Talán ott új életet kezdhetnék…

Egyik este váratlanul becsöngetett valaki. Zsolt állt az ajtóban. Sápadt volt és fáradt.

– Bejöhetek? – kérdezte halkan.

– Persze – mondtam remegő hangon.

Leültünk egymással szemben a konyhaasztalhoz. Hosszú percekig csak hallgattunk.

– Sajnálom – törte meg végül Zsolt a csendet. – Nem rád haragszom… csak… minden olyan igazságtalannak tűnik. Nekem is hiányzik anya meg apa. És most már te is…

– Nem akarom ezt a házat, ha te nem vagy benne az életemben – mondtam könnyek között. – Eladom, felezünk mindent.

Zsolt megrázta a fejét.

– Nem kell pénz. Csak azt akarom tudni, hogy számítok neked.

Felálltam, átöleltem. Úgy sírtunk ott ketten, mint gyerekkorunkban, amikor apánk mesélt nekünk esténként.

Azóta eltelt két év. A házat végül megtartottuk közösen: minden nyáron együtt jövünk le ide Zsolttal és az ő családjával is. Néha még mindig fáj a múlt, de megtanultuk: semmi sem ér annyit, mint az, hogy egymásra számíthatunk.

Néha mégis felteszem magamnak a kérdést: vajon hány családot szakít még szét egy örökség Magyarországon? És tényleg megéri-e bármi is azt, hogy elveszítsük egymást?