Nem vagyok csak beteg: Az éjszaka, amikor mindent elveszítettem

– Nem maradok itthon ma este, Zsófi. Olyan gyenge vagyok, mint egy rongy. Ha elkapom az influenzát, és átadom a gyerekeknek, végünk van. Elmegyek anyámékhoz, ott legalább pihenhetek – mondta András, miközben már a kabátját húzta.

A szavai úgy csaptak arcon, mint egy jeges zuhany. A kanapén ültem, ölemben a kis Marci köhögött rekedten, Lili pedig az orrát fújta, és halkan nyöszörgött. A lakásban az a fojtogató csend terjengett, amit csak azok ismernek, akik már virrasztottak beteg gyerekek mellett: minden sóhaj, minden mozdulat visszhangzott a fáradtságtól.

– Rendben van, András – válaszoltam halkan, próbálva elrejteni a csalódottságot a hangomban. – Ha szerinted ez a legjobb…

Nem nézett rám. Felkapta a cipőjét, és szó nélkül kilépett az ajtón. A zár kattanása olyan véglegesnek tűnt, mintha nem is csak egy estére ment volna el.

Ott maradtam egyedül két lázas gyerekkel és egy lakással, ami hirtelen túl nagynak és túl üresnek tűnt. Próbáltam magamnak ismételgetni: igaza van, ha ő is megbetegszik, tényleg katasztrófa lenne. De valami belül motoszkált bennem – egy tompa, nyugtalanító érzés, amit nem tudtam elhessegetni.

Az éjszaka pokoli volt. Marci sírt a torokfájástól, Lili rémálmoktól riadt fel, én pedig egyik szobából a másikba rohangáltam, próbáltam vigasztalni őket és nem összeomlani. Időnként rápillantottam a telefonomra: semmi üzenet Andrástól. Egyetlen „Hogy vannak a gyerekek?” sem érkezett. Egyetlen „Te hogy vagy?” sem.

Hajnali öt körül, teljesen kimerülten leültem a konyha hideg kövére és sírni kezdtem. Úgy éreztem, cserbenhagyott az az ember, akit társamnak választottam. Vajon tényleg csak a betegség miatt ment el? Vagy valami más is van a háttérben?

Másnap András nem jött haza. Csak egy üzenetet írt: „Még mindig rosszul vagyok. Maradok anyáméknál.” Semmi szeretet, semmi érdeklődés irántunk.

Két nap telt el így. A gyerekek lassan jobban lettek, de én egyre rosszabbul voltam: a fáradtság felemésztett, a düh pedig perzselte belülről a lelkemet. Anyám jött segíteni – hozott húslevest és néhány kedves szót.

– Zsófi – mondta halkan mosogatás közben –, ez nem normális. Andrásnak itt kéne lennie veletek.

Nem válaszoltam. Még magamnak sem akartam bevallani: félek. Félek attól, hogy András talán soha nem akar már visszajönni.

A harmadik este lefektettem Marcit és Lilit. Épp lekapcsoltam volna a villanyt, amikor megcsörrent a telefonom. Az unokatestvérem, Kata írt: „Hallottál Andrásról?”

A szívem kihagyott egy ütemet. „Nem… miért?”

„Ma délután láttam őt a sarki presszóban egy nővel. Nem tűnt betegnek.”

Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. Remegő kézzel írtam vissza: „Biztos vagy benne?”

„Igen, Zsófi. Sajnálom.”

Leültem Lili ágyára és alig kaptam levegőt. Minden értelmet nyert: az elhidegülés, az eltűnés, a közöny. András nem azért ment el otthonról, mert félt a vírustól – hanem mert menekült előlünk.

Azon az éjjelen nem jött álom a szememre. A plafont bámultam és újra meg újra végiggondoltam az elmúlt hónapokat: a veszekedéseket, az egyre távolibb tekintetét, azokat az estéket, amikor „túlórázott”. Féltem szembenézni az igazsággal – de most már nem volt hova bújni előle.

Másnap reggel felhívtam Andrást.

– András, beszélnünk kell.

Csend.

– Tudom, hogy nem anyádéknál voltál.

Sóhajtott a vonal túlsó végén.

– Zsófi…

– Ki az?

– Nem úgy van…

– Akkor magyarázd el!

Hosszú csend után végül kibökte:

– Már nem bírtam tovább. Fulladoztam ebben az életben… Megismertem valakit…

A szavai késszúrásként értek. Ordítani akartam, sírni vagy kérdezni: miért most? Miért akkor hagyott el minket, amikor leginkább szükségünk lett volna rá?

– És a gyerekek? – kérdeztem remegő hangon.

– Szeretem őket… de így már nem tudok tovább élni.

Letettem a telefont. Üresnek éreztem magam.

A következő napokban mindent egyedül kellett megoldanom: elmagyarázni Marcinak és Lilinek, miért nem jön haza apa; válaszolni a rokonok kérdéseire; kezelni azt a dühöt és fájdalmat, ami felemésztett belülről.

Egy délután lementem a parkba a gyerekekkel. Néztem őket hintázni – ahogy Marci kacagva lökdösi Lilit –, és közben azt vettem észre: bár még február van, már tavaszillatot hoz a szél a panelházak között.

Leültem egy padra és hagytam, hogy némán peregjenek le a könnyeim. Egy idős néni odalépett hozzám és csendben átnyújtott egy papírzsebkendőt. Ebben az egyszerű gesztusban több vigaszt találtam, mint bármilyen szóban.

Aznap este felhívtam anyámat és mindent elmondtam neki.

– Zsófi – mondta határozottan –, nem vagy egyedül. Mi itt vagyunk neked.

Olyan volt ez a mondat, mint egy meleg takaró napok fagyos magánya után.

Azóta hónapok teltek el. Megtanultam segítséget kérni – és elfogadni –, megtanultam nem szégyellni a gyengeségemet sem. Rájöttem: sokkal erősebb vagyok annál, mint hittem volna. És azt is megtanultam: az igazi szeretet nem hagy magadra akkor, amikor leginkább szükséged lenne rá.

Néha még mindig felteszem magamnak: vajon tehettem volna-e bármit azért, hogy megmentsem ezt a házasságot? Vagy András már rég eltávolodott tőlünk anélkül, hogy észrevettem volna?

De amikor látom Marcit és Lilit együtt nevetni a nappali szőnyegén játszva, úgy érzem: talán egészen más kérdést kellene feltennem magamnak – Mennyi bátorság kell ahhoz, hogy tényleg újrakezdjük? És ti… voltatok már olyan helyzetben, amikor minden elveszettnek tűnt – mégis sikerült felállnotok?