Ötvenöt év után: Amikor a csend hangosabb, mint a szavak

– Nem jövök haza ma éjjel, Zsuzsa. Markánál alszom – mondta Laci, miközben a kabátját vette fel. A hangja fáradt volt, de valami idegen is bujkált benne, amitől összeszorult a gyomrom.

Az ötvenötödik születésnapom előtti este volt. Tulipánokat hozott a Lehel piacról, meg egy üveg olcsó bort. Nem volt idő vacsorára, csak egy gyors puszi a homlokomra, aztán bezárkózott a dolgozószobájába. Azt hittem, csak fáradt. Hogy majd holnap minden jobb lesz. De másnap reggel már csak egy üzenet várt a telefonomon: „Ne várj ma éjjel.”

Az első éjszaka nélküle olyan volt, mintha valaki kihúzta volna alólam a talajt. A lakás csendje szinte fájt. A falióra kattogása, a hűtő zúgása – mind hangosabb volt, mint valaha. Próbáltam olvasni, de minden sorban csak azt kerestem, hol rontottam el.

A lányom, Anna másnap felhívott:
– Anya, minden rendben? Olyan furcsa vagy.
– Persze, csak fáradt vagyok – hazudtam neki. Nem akartam aggódni látni a hangjában.

Aztán jöttek a hetek, amikor Laci egyre ritkábban jött haza. Mindig volt valami kifogás: túlóra, céges vacsora, Markánál alszik. Egy este, amikor végre hazajött, leült mellém a kanapéra. A szemébe néztem, de mintha már nem is ismertem volna.
– Zsuzsa, nekem most tér kell. Nem tudom, mit akarok – mondta halkan.
– Tér? Miért? Mi történt? – kérdeztem remegő hangon.
– Csak… elfáradtam. Minden túl sok lett.

Nem sírtam előtte. Csak bólintottam és hagytam, hogy kimenjen a szobából. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, akkor tört ki belőlem minden.

Egy hét múlva Anna átjött hozzám. Főztem neki levest, de alig evett belőle.
– Anya, beszéltem apával. Azt mondta, ne aggódjak miattatok… De én aggódom.
– Nincs miért – próbáltam mosolyogni. – Majd megoldjuk.

De nem oldódott meg semmi. Egy szombat délután elmentem a WestEndbe cipőt venni. És ott láttam meg őket: Laci egy fiatalabb nővel sétált kézen fogva. A nő nevetett valamin, Laci pedig úgy nézett rá, ahogy rám már évek óta nem nézett.

Elbújtam egy oszlop mögé, és néztem őket. A szívem kalapált, a kezem remegett. Hirtelen minden világossá vált: nem munka volt az oka annak, hogy nem jött haza. Nem Markánál aludt.

Hazamentem és órákig ültem a konyhaasztalnál. Előttem egy csésze kihűlt tea, mellettem a telefonom. Fel akartam hívni Lacit, de nem tudtam mit mondani. Végül csak egy üzenetet írtam: „Láttalak ma.”

Nem válaszolt aznap este. Másnap reggel viszont ott állt az ajtóban.
– Zsuzsa… – kezdte.
– Ne mondj semmit – szakítottam félbe. – Csak azt mondd meg: szereted őt?
Hallgatott. Ez volt a válasza.

A következő hetekben minden megváltozott. Laci összepakolt néhány ruhát és elköltözött egy albérletbe Zuglóba. Anna haragudott rá, de próbált mindkettőnk mellett ott lenni.

A barátnőim próbáltak vigasztalni:
– Zsuzsa, most magadra kell gondolnod! Menj el fodrászhoz! Kezdj új hobbit!
De én csak ültem otthon és néztem a régi fényképeket: esküvői képek a Városligetben, közös balatoni nyaralások, Anna első napja az iskolában.

Egy este Anna átjött és leült mellém:
– Anya, nem maradhatsz örökké ebben az állapotban! Apát nem tudod visszahozni… De magadat elveszítheted.

Igaza volt. Másnap reggel felkeltem és elmentem sétálni a Margitszigetre. Néztem az embereket: fiatal párok futottak kézen fogva, idősebbek sakkoztak a padokon. Rájöttem: az élet megy tovább – velem vagy nélkülem.

Elkezdtem újra festeni – valamikor régen szerettem ecsetet fogni. Jelentkeztem egy tanfolyamra az Újpesti Művelődési Házban. Az első alkalommal remegett a kezem az izgalomtól, de ahogy felvittem az első színeket a vászonra, valami felszakadt bennem.

Laci néha ír nekem: „Remélem jól vagy.” Már nem fáj annyira olvasni ezeket a sorokat. Anna is egyre többet mosolyog mellettem.

Most itt ülök a nappaliban, körülöttem festékes vásznak és félig kész képek. Néha még mindig hiányzik Laci – vagy inkább az az élet, amit együtt éltünk. De már nem félek attól, hogy egyedül maradok.

Vajon hányan élnek így csendben? Hányan félnek újrakezdeni ötven felett? Ti mit tennétek a helyemben?