Nem csak beteg vagyok: Az éjszaka, amikor mindent elvesztettem
– Gábor, kérlek, ne menj el most! – suttogtam kétségbeesetten, miközben az ablakon túl tombolt a vihar. A gyerekek már aludtak, de én éreztem, hogy valami nincs rendben. Gábor csak a kabátját vette fel, és kerülte a tekintetemet.
– Nem érzem jól magam, Eszter. Anyámhoz megyek, hátha ő tud valamit adni – mondta halkan, de a hangjában volt valami idegen. Nem volt benne semmi melegség, semmi törődés. Csak hideg távolság.
Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, valami bennem is bezárult. Ott maradtam a sötétben, a két kisgyerekünk szobájából beszűrődő halk szuszogással. A telefonomat szorongattam, vártam egy üzenetet vagy hívást, de semmi. Az idő vánszorgott, az óra mutatója lassan kúszott előre. Hajnalban már tudtam: Gábor nem jön vissza.
Aznap reggel minden más volt. A konyhában ültem, a kávém kihűlt előttem. A gyerekek kérdezgették: „Hol van apa?” – és én csak annyit tudtam mondani: „El kellett mennie.” A szívem összeszorult minden alkalommal, amikor kimondtam ezt a hazugságot.
A következő napokban Gábor nem jelentkezett. Az anyósom felhívott ugyan, de csak annyit mondott: „Gábor most pihen egy kicsit nálunk.” De én éreztem, hogy valami sokkal nagyobb baj van. Egy este aztán a barátnőm, Judit átküldött egy képet – Gábort láttam rajta egy idegen nővel egy kávézóban. A világom összedőlt.
Nem tudtam sírni. Csak ültem a kanapén és bámultam a semmibe. A gyerekek játszottak körülöttem, de én mintha egy üvegbúra alatt lettem volna. Judit átjött hozzám.
– Eszter, nem maradhatsz így! – mondta határozottan. – Beszélned kell vele!
De mit mondhattam volna? Hogy miért hazudott? Hogy miért hagyott magamra két kisgyerekkel? Hogy miért cserélt le egy idegenre?
Végül mégis felhívtam Gábort. A hangja fáradt volt és távoli.
– Eszter… én… nem tudom, hogyan mondjam el… De már régóta nem érzem jól magam ebben a házasságban. Sajnálom.
– És a gyerekek? – kérdeztem remegő hangon.
– Majd meglátogatom őket. De most… most szükségem van időre.
Azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet. De aztán jöttek a hétköznapok: az óvodai szülői értekezlet, ahol mindenki kérdezgette, hol van Gábor; az anyósom passzív-agresszív megjegyzései; az anyagi gondok, mert Gábor nem utalt pénzt időben; és a gyerekek sírása esténként, amikor apát hívták.
Egy este Dorka lányom odabújt hozzám:
– Anya, apa már nem szeret minket?
A szívem majd megszakadt.
– Dehogynem, kicsim – hazudtam újra. – Csak most messze van.
Az éjszakák voltak a legnehezebbek. Amikor minden elcsendesedett, csak én maradtam a gondolataimmal. Vajon mit rontottam el? Miért nem voltam elég jó? Miért nem harcolt értem?
Aztán egy reggel valami megváltozott bennem. Felkeltem, és úgy döntöttem: nem hagyom, hogy ez az egész felemésszen. Elmentem az önkormányzathoz, beadtam a válókeresetet. Kerestem egy részmunkaidős állást a helyi könyvtárban. Judit segített vigyázni a gyerekekre.
Az anyósom persze mindent megtett, hogy megnehezítse az életemet.
– Eszter, gondolkozz el rajta: talán te is hibás vagy abban, ami történt – mondta egyszer.
– Lehet – feleltem halkan –, de most már csak a gyerekeim számítanak.
A hónapok teltek. Gábor néha meglátogatta a gyerekeket, de mindig sietett vissza „az új életéhez”. Én pedig lassan megtanultam újra örülni az apró dolgoknak: egy közös sütésnek Dorkával és Marcellal; egy csendes délutánnak Judittal; egy mosolynak a könyvtárban.
Egy év telt el azóta az éjszaka óta. Még mindig fáj néha, ha meglátok egy boldog családot az utcán. De már tudom: nem vagyok kevesebb attól, hogy elhagytak. Sőt – talán most vagyok igazán önmagam.
Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: vajon lehet-e újra bízni valakiben? Vagy örökre ott marad bennem ez a seb? Ti mit gondoltok: tényleg mindenki megérdemel egy második esélyt?