Ultimátum a Balaton-parton: Amikor a család újraírja a szabályokat

– Nem hiszem el, hogy ezt csinálod velem, Gábor! – kiáltottam rá a férjemre, miközben a Balaton-parti nyaralónk konyhájában álltam, remegő kézzel szorítva a kávéscsészét. A reggeli napfény csillogott a vízen, de bennem csak sötétség volt.

Gábor fáradtan nézett rám, mintha már századszor hallaná ugyanazt a panaszt. – Zsuzsa, kérlek… Próbáld megérteni. Niki most nagyon nehéz helyzetben van. Elvált, nincs hova mennie. Csak ideiglenesen költözne hozzánk.

– Ideiglenesen? – vágtam vissza. – Ezt mondtad három hete is, amikor először felhozta! Most meg már itt van, minden cuccával, és úgy viselkedik, mintha ez az ő háza lenne!

Niki, Gábor huszonhat éves lánya az előző házasságából, épp akkor lépett be a szobába. Fülhallgatóval a fején, egyenesen rám nézett. – Ha zavarok, szóljatok nyugodtan – mondta gúnyosan. – Elvégre csak az apám vagyok.

A levegő megfagyott. Gábor zavartan motyogott valamit, én pedig legszívesebben kiszaladtam volna a világból. Ez a nyaraló volt az én menedékem. Öt évig dolgoztunk rajta együtt: festettünk, kertészkedtünk, álmodoztunk arról, hogy egyszer majd csak mi ketten élvezzük itt a csendet és a nyugalmat. Most megint hárman vagyunk – de nem úgy, ahogy én szerettem volna.

Aznap este Gábor későn jött haza. Niki egész nap a szobájában volt, csak néha hallottam kiabálást a telefonján keresztül. Én pedig ültem a teraszon és bámultam a vizet. Próbáltam emlékezni arra az időre, amikor még minden egyszerű volt.

Másnap reggel Niki már a konyhában főzte a kávét. – Jó reggelt – mondta kelletlenül. – Apának szóltam, hogy ma elmegyek munkát keresni.

– Remek – válaszoltam halkan. – Remélem, sikerül.

– Tudod, nem vagyok hálátlan – folytatta váratlan őszinteséggel. – Csak… most minden összedőlt körülöttem. Anyám újra férjhez ment, az új pasija ki nem állhat engem. Az albérletemből kiraktak. Apán kívül senkim sincs.

Meglepődtem ezen a vallomáson. Talán először láttam benne nem csak egy hisztis felnőtt gyereket, hanem egy elveszett embert is.

Délután Gábor leült mellém a kertben.
– Zsuzsa… Tudom, hogy ez most nehéz neked is. De Niki tényleg csak addig maradna, amíg talpra áll. Nem akarom elveszíteni őt sem… de téged sem.

– És én? – kérdeztem halkan. – Én meddig bírom még ezt? Nekem is vannak határaim.

Aznap este ultimátumot adtam Gábornak.
– Vagy megbeszéljük Nikivel együtt, hogy meddig maradhat és milyen szabályok szerint élünk itt hárman… vagy én visszamegyek Pestre.

Gábor arca elkomorult. Tudta, hogy nem viccelek.

Másnap leültünk hárman az asztalhoz. Niki először csak hallgatott, aztán kitört belőle minden:
– Elegem van abból, hogy mindig én vagyok a probléma! Sosem kértem tőletek semmit! Csak most… most tényleg nincs más!

– Niki – mondtam csendesen –, nem te vagy a probléma. De nekem is jogom van ahhoz, hogy jól érezzem magam a saját otthonomban.

Hosszú beszélgetés lett belőle. Végül abban maradtunk: Niki két hónapig maradhat nálunk, addig segítünk neki munkát találni és új albérletet keresni. Megállapodtunk abban is, hogy mindenkinek lesz saját tere és ideje.

A következő hetekben lassan változott valami köztünk. Niki elkezdett főzni ránk néha; egyszer még együtt is nevettünk egy régi magyar filmen. Gábor is felszabadultabb lett – mintha végre elhitte volna, hogy lehetünk igazi család is.

De bennem ott maradt egy fájdalmas kérdés: vajon tényleg lehet-e valaha teljesen elfogadni valakit, aki nem vér szerinti családtag? Vagy mindig lesz egy láthatatlan fal közöttünk?

Néha azon gondolkodom: vajon mások hogyan oldanák meg ezt? Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet tanulni szeretni valakit csak azért, mert fontos annak, akit szeretünk?