Idegen a saját családomban: Egy magyar anya hazatérése után

– Anya, most tényleg nem alkalmas – mondta Zsófi, miközben az ajtóban állt, egyik kezében a telefonját szorongatta, a másikkal a kisfiát húzta maga mögé. A lépcsőházban álltam, a bőröndöm mellett, és próbáltam nem sírni. Azt hittem, ha hazajövök, végre újra család lehetek velük. De most úgy érzem magam, mint egy idegen.

Tizenöt évig dolgoztam Németországban ápolónőként. Minden fillért félretettem, hogy Zsófinak és Gergőnek lakást vehessek Budapesten. Azt akartam, hogy ne kelljen albérletben tengődniük, mint nekem fiatalon. Azt hittem, ha mindent megadok nekik, boldogok lesznek. Most mégis itt állok, és egyikük sem hív be.

– Majd holnap átjössz egy kávéra, jó? – próbálta Zsófi elütni a dolgot. Láttam rajta, hogy zavarban van. Talán szégyelli előtt a férje, hogy itt vagyok. Talán csak nem akarja, hogy lássam, mennyire megváltozott az életük nélkülem.

Gergő lakásához mentem tovább. Ott is csak egy gyors ölelés jutott. – Anya, most dolgozom otthonról, nem tudlak beengedni – mondta feszülten. – De örülök, hogy jól vagy.

Jól vagyok? Hazudtam volna, ha azt mondom. Az egész testem remegett a csalódottságtól. Az utcán sétáltam órákig, próbáltam rájönni, hol rontottam el. Talán túl sokat dolgoztam? Talán túl keveset voltam velük? Vagy csak egyszerűen felnőttek nélkülem?

Este végül egy régi barátnőmnél húztam meg magam. Ildikó mindig is mellettem állt. – Tudod, Marika – mondta –, a pénz nem pótolja az időt. A gyerekeid megszokták nélküled az életet.

– De hát értük mentem el! – fakadtam ki. – Mindent miattuk csináltam!

– Tudom – simogatta meg a kezem –, de ők ezt máshogy élték meg.

Másnap reggel újra próbálkoztam Zsófinál. Most beengedett ugyan, de a beszélgetés kínos volt. A lakásban minden idegennek tűnt: a falon családi fotók, de rajtam alig látszottam. A kisunokám félve bújt az anyjához.

– Anya, ne haragudj – kezdte Zsófi –, de mi már így szoktuk meg… Hogy te ott vagy, mi meg itt…

– És én most hova menjek? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom… Talán keress magadnak egy kis albérletet? Segítek keresni! – ajánlotta fel gyorsan.

A szívem összeszorult. Én vettem neki ezt a lakást. Én fizettem minden számlát éveken át. Most mégis én vagyok az, akinek nincs hova mennie.

Gergővel is próbáltam beszélni. Ő sem volt ellenséges, csak távolságtartó. – Anya, mi már felnőttek vagyunk. Megvan a saját életünk… Nem tudom visszacsinálni azt az időt.

– De én szeretnék része lenni az életeteknek! – mondtam kétségbeesetten.

– Majd jövő héten elmegyünk együtt ebédelni – ígérte.

Azóta eltelt három hét. Egyedül vagyok egy albérletben Kispesten. Néha felhívnak a gyerekeim, de csak röviden beszélünk. Az unokáimat alig ismerem. Néha úgy érzem, mintha soha nem is lett volna családom.

A boltban néha felismernek régi szomszédok. – Marika néni! Hát maga hazajött? Milyen jó! – mondják mosolyogva. Én csak bólintok.

De belül üres vagyok.

Éjszakánként azon gondolkodom: vajon tényleg mindent jól csináltam? Megérte feláldozni az éveimet? Vagy csak elveszítettem mindent?

Ha újrakezdhetném… talán többet lennék velük. Talán kevesebb pénz is elég lett volna…

De most már késő.

Ti mit gondoltok? Van még visszaút egy ilyen családi törés után? Vagy örökre idegen maradok a saját gyerekeim életében?