Az örökség, ami mindent elvett tőlem – Egy feleség vallomása

– Nem hiszem el, hogy ezt tette velem! – kiáltottam fel, miközben a kezem remegett a papírlap felett. A szobában csend volt, csak az óraketyegés hallatszott, és anyám döbbent arca, ahogy rám nézett. A férjem végrendelete ott feküdt előttem az asztalon, fekete-fehér betűkkel, mintha egy idegen írta volna. Minden, amit együtt építettünk – a lakás a XIII. kerületben, a balatoni nyaraló, még a régi családi porcelán is – egy bizonyos Farkas Júliára szállt. Egy név, amit soha életemben nem hallottam.

– Ki ez a nő? – kérdezte anyám halkan, de a hangjában ott vibrált a harag és a félelem.

– Nem tudom – suttogtam. – Soha nem említette.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, újra és újra lejátszva magamban az elmúlt húsz évünket. Hányszor mondta nekem Gábor, hogy én vagyok az élete értelme? Hányszor dolgoztunk együtt hétvégéken, hogy felújítsuk a nyaralót? És most… most minden oda lett. Egy idegen nőhöz.

Másnap reggel felhívtam Gábor testvérét, Zsoltot. Ő sem tudott semmit erről a Júliáról.

– Biztos valami félreértés – mondta Zsolt. – Gábor sosem volt titkolózó.

De én már nem hittem semmiben. Az ügyvédnél ültem, és hallgattam, ahogy hivatalos hangon magyarázza: „A végrendelet jogilag érvényes. Ha szeretné, megtámadhatja, de kevés az esély…”

A napok összefolytak. Az emberek a munkahelyemen – egy zuglói könyvtárban dolgozom – suttogtak mögöttem. A főnököm, Katalin néni próbált vigasztalni:

– Drága Anna, ne hagyd magad! Az igazság mindig kiderül.

De milyen igazság? Hogy húsz év házasság után sem ismertem igazán azt az embert, akivel megosztottam az életem?

Egy héttel később levelet kaptam. Farkas Júlia írt nekem. „Sajnálom a történteket” – kezdte hideg udvariassággal –, „de Gáborral közös terveink voltak. Remélem, megérti.”

Megérteni? Mit lehet ezen megérteni? Hogy valaki beférkőzik a családomba, elveszi mindazt, amit én építettem fel?

Anyám minden este átjött hozzám. Teát főzött, és csendben ült mellettem.

– Anna, nem engedheted el ilyen könnyen! Harcolj! – mondta egyszer.

De hogyan harcoljak valami ellen, amit nem értek?

Egy este elővettem Gábor régi naplóját. Mindig is írt jegyzeteket, de sosem olvastam őket. Most lapozgatni kezdtem. Ott volt Júlia neve. Már évekkel ezelőtt is… Egy régi bejegyzés: „Júliával minden más. Mellette újra fiatalnak érzem magam.”

Összetörtem. Nem csak az örökséget veszítettem el, hanem az egész múltamat is hazugságnak éreztem.

A családom széthullott. A testvérem, Eszter haragudott rám:

– Miért nem vetted észre? Mindig csak dolgoztál! Talán ha többet törődsz vele…

De hát mindent megtettem! Vagy mégsem?

A barátnőim közül sokan elfordultak tőlem. „Biztos volt valami oka” – mondták egymás között.

A munkahelyemen is másként néztek rám. Mintha én lennék a hibás azért, hogy a férjem elárult.

Egyedül maradtam a lakásban, ahol minden tárgy Gáborra emlékeztetett. A konyhában még ott volt a kedvenc bögréje. A hálószobában az inge az ágyon.

Egy este kopogtak az ajtón. Júlia állt ott. Magas volt és elegáns.

– Szeretnék beszélni veled – mondta halkan.

Beengedtem. Leültünk egymással szemben.

– Nem akartam bántani téged – kezdte –, de Gábor… ő választott engem is.

– És én? Én húsz évig voltam mellette! – tört ki belőlem a fájdalom.

– Tudom… De ő más életet akart már régóta.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és éreztem, hogy minden darabokra hullik bennem.

Júlia végül felállt.

– Ha szeretnéd, segítek neked újrakezdeni…

Nevetnem kellett volna ezen az ajánlaton, de csak sírtam.

Azóta eltelt három hónap. Elköltöztem abból a lakásból. Új életet próbálok kezdeni egy kis albérletben Kispesten. Néha találkozom anyámmal vagy Eszterrel, de már nem vagyok ugyanaz az ember.

Minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg lehet újrakezdeni ennyi árulás után? Vagy örökre bennem marad ez a seb?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy jobb mindent magunk mögött hagyni?