„A fiam felesége megaláz minket, a fiam pedig csak hallgat” – Egy magyar család széthullása a küszöbön

– Elég volt, Dóra! – kiáltottam rá remegő hangon, miközben a leveseskanalat görcsösen szorítottam. – Nem beszélhetsz így velem a saját házamban!

A konyhában álltunk, a gőzölgő húsleves illata keveredett a feszültséggel. Dóra, a menyem, csak felvonta a szemöldökét, és szinte köpte a szavakat:

– Ha nem tetszik, amit mondok, akkor ne hívjatok át vasárnaponként! Nem vagyok a cselédetek!

Gergő, a fiam, ott ült az asztalnál, fejét lehajtva bámulta a tányérját. Egy pillanatig azt hittem, megszólal. De csak csendben maradt. Mint mindig.

A szívem összeszorult. Hogy jutottunk idáig? Hogy lehet az, hogy az én fiam – akiért mindent megtettem – most csak ül és hagyja, hogy Dóra megalázzon minket? Hogy lehet az, hogy egy idegen nő hangja erősebb lett az anyjáénál?

Az egész valahol tavaly ősszel kezdődött. Akkor tudtuk meg, hogy Dóra terhes. Először örültem. Végre nagymama leszek! Azt hittem, ez majd közelebb hoz minket egymáshoz. De minden fordítva sült el.

Dóra már a kapcsolatuk elején sem volt könnyű eset. Mindig mindent jobban tudott. Sosem kért tanácsot semmiben. De amióta várandós lett, mintha minden gátlása lehullott volna róla. Mindenért kiabált. Mindenbe belekötött. És Gergő… ő csak hallgatott.

Az első nagyobb veszekedés karácsonykor történt. A család nálunk gyűlt össze: Gergőék, a lányom, Zsófi és a férje, sőt még az öcsémék is átjöttek. Dóra már az ajtóban beszólt:

– Remélem, nem főztél semmi olyat, amitől hízni fogok! – mondta gúnyosan.

Próbáltam viccelni:

– Egy kis bejgli még senkinek sem ártott!

De Dóra csak forgatta a szemét. Ebéd közben aztán mindenki előtt nekem esett:

– Miért kell mindent túlfűszerezni? Nem gondolsz arra, hogy valaki terhes az asztalnál?

A család döbbenten nézett rám. Gergő csak sóhajtott:

– Hagyd már, anya… Dóra most érzékenyebb.

Érzékenyebb? Az én anyám ilyenkor még jobban figyelt arra, hogy ne bántson meg senkit! Én is mindig igyekeztem jóban lenni az anyósommal – még ha néha nehéz is volt. De Dórának semmi sem volt elég jó.

Aztán jött a január. Egyik este átjöttek vacsorára. Épp a rántott húsokat sütöttem, amikor Dóra hirtelen felcsattant:

– Miért kell mindig olajban sütni? Nem hallottál még az egészséges életmódról?

– Szerintem finom így is – próbáltam békíteni.

– Persze, mert te nem vagy terhes! – vágta rá.

Gergő ekkor is csak annyit mondott:

– Anya, most hagyd rá…

De meddig lehet mindent ráhagyni? Meddig kell tűrnöm azt, hogy egy fiatal nő – aki alig pár éve van velünk – úgy beszél velem, mintha semmit sem érnék?

A legrosszabb az volt, amikor Gergővel négyszemközt próbáltam beszélni.

– Fiam – kezdtem halkan –, nem lehetne egy kicsit visszafogni Dórát? Nagyon bántóan viselkedik velünk…

Gergő idegesen felállt:

– Anya, most ne kezdjük ezt! Ő terhes! Nem érted meg? Most mindenki idegesebb… Majd elmúlik!

– De hát…

– Nincs de! – vágott közbe. – Nem akarom, hogy Dóra miatt veszekedjünk!

Ott álltam a nappali közepén, és úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját házamban.

A férjem, Laci is próbált közvetíteni:

– Hagyd rájuk, Éva! Majd lenyugszanak…

De én nem tudtam lenyugodni. Minden nap újabb sértés ért minket. Egyik hétvégén például Dóra szó szerint kidobta a süteményemet a kukába:

– Ezt nem eszem meg! Tele van cukorral!

Akkor már sírtam. Laci átölelt:

– Ne vedd magadra…

De hogyan ne venném magamra? Az egész életemet arra tettem fel, hogy jó anya legyek. Hogy összetartsam a családot. Most meg azt érzem: minden szétesik.

A lányommal is beszéltem erről.

– Zsófi, te mit tennél a helyemben?

Ő csak sóhajtott:

– Anya… Gergő mindig is gyenge volt Dórával szemben. De szerintem most tényleg hagyni kellene nekik egy kis teret…

– És ha sosem változik semmi?

Zsófi nem válaszolt.

Egyik este aztán elhatároztam: beszélek Dórával négyszemközt.

– Dóra – mondtam neki –, szeretném, ha tisztelnél minket egy kicsit jobban. Mi nem vagyunk ellenségek.

Dóra rám nézett hidegen:

– Nekem nincs szükségem anyósra meg apósra! Nekem Gergő elég! Ha nem tetszik valami, ne hívjatok át!

Ott álltam némán. Tudtam: elvesztettem ezt a csatát.

Azóta minden hétvége rémálom. Dóra minden alkalmat megragad arra, hogy belénk kössön. A szomszédok már kérdezgetik: „Miért nem látjuk már együtt a családot?” Mit mondjak nekik? Hogy a menyem gyűlöl minket?

A legutóbbi eset múlt héten történt. Gergőék átjöttek vasárnap ebédre. Dóra már az ajtóban kiabált:

– Miért kell mindig nálatok lenni? Nem lehetne egyszer nálunk?

Mondtam neki kedvesen:

– Persze, majd legközelebb mi megyünk hozzátok.

Erre ő:

– Akkor legalább normális kaját eszünk!

Laci ekkor már nem bírta tovább:

– Elég volt! Ha nem tudsz normálisan viselkedni, inkább ne gyere!

Dóra csak vállat vont:

– Jó! Akkor nem jövök!

Gergő persze utána ment. Azóta nem hallottunk felőlük.

Most itt ülök a nappaliban, és nézem a régi családi fotókat. Gergő kisgyerekként mindig hozzám bújt. Most meg… mintha már nem is lenne az én fiam.

Mit rontottam el? Túl sokat vártam el tőlük? Vagy tényleg ilyen erős lehet egy nő befolyása? Vajon visszakaphatom még valaha a fiamat? Vagy örökre elveszítettem?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig kell tűrni azt, hogy egy meny így viselkedik? És mit tehet egy anya, ha a fia csak hallgat?