Egy találkozás a Blaha Lujza téren: Egy hajléktalan anya és lánya, akik örökre megváltoztatták az életem
– Ne nézz oda, Bence! – szólt rám élesen anyám, miközben a Blaha Lujza téren átvágtunk a villamosmegálló felé. De már késő volt. A szemem találkozott egy rongyos kabátba burkolózó nőével, aki egy szakadt pokrócon ült, ölében egy hatéves forma kislánnyal. A kislány szorosan ölelte a plüssmaciját, mintha az lenne az utolsó biztos pont az életében.
A szívem összeszorult. Hideg volt, február vége, a hó latyakos foltokban olvadozott a járdán. Anyám sietett volna tovább, de én megtorpantam.
– Anya, várj már! – szóltam vissza, de ő csak legyintett.
– Ezek csak kihasználnak mindenkit. Menjünk!
A nő rám nézett. A tekintetében nem volt semmi könyörgés, csak fáradtság és valami mély szégyen. A kislány viszont halkan megszólalt:
– Bocsánat, bácsi… van egy kis kenyered?
Anyám felszisszent.
– Bence! Ne is válaszolj! – de én már elővettem a táskámból a szendvicsemet.
– Tessék – nyújtottam oda a kislánynak. – Friss még.
A nő remegő kézzel vette el, és csak ennyit mondott:
– Köszönöm. Nem tudom, hogy… – elcsuklott a hangja.
A villamos csilingelt, anyám idegesen toporgott mellettem.
– Ha most mindenkinek adsz, sosem lesz vége! – suttogta dühösen.
De én nem tudtam elmozdulni. Valami bennem azt súgta: maradnom kell.
– Hogy hívnak? – kérdeztem a kislányt.
– Lili vagyok – felelte félénken.
– És te? – fordultam az anyához.
– Zsuzsa – mondta halkan.
Lili közben mohón harapott a szendvicsbe. Zsuzsa szemében könnyek csillogtak.
– Régóta vagytok itt? – kérdeztem óvatosan.
– Október óta… Azóta, hogy a férjem meghalt. Elvesztettük az albérletet. Próbáltam munkát találni, de Lili beteg lett… – Zsuzsa hangja elhalt.
Anyám türelmetlenül sóhajtott.
– Bence, most már tényleg menjünk!
De én csak álltam ott, és néztem ezt a két embert. Eszembe jutott a saját gyerekkorom: meleg lakás, vacsora az asztalon, veszekedések ugyan voltak, de sosem kellett félnem attól, hogy hol alszom éjjel.
– Van valami hely, ahová mehettek? – kérdeztem végül.
Zsuzsa megrázta a fejét.
– A családsegítő próbált segíteni, de mindenhol tele vannak… Néha beengednek egy éjszakára a melegedőbe, de ott is sokszor verekedés van. Lili fél ott aludni.
Anyám közben már majdnem sírt az idegtől.
– Bence! Ha most nem jössz, itt hagylak!
De nem mozdultam. Zsuzsa ekkor halkan megszólalt:
– Ne haragudjon a mamája… Nem akarunk bajt okozni. Csak… néha olyan jó lenne embernek érezni magunkat.
Ez a mondat úgy ütött szíven, mint semmi más addig életemben. Embernek érezni magunkat… Hányszor panaszkodtam én is apróságokon? Hogy nincs új telefonom, hogy túl sok a házi feladat… És itt ül két ember, akiknek minden nap harc a túlélésért.
Anyám végül otthagyott. Elindult egyedül a villamos felé. Én ott maradtam Zsuzsával és Lilivel.
– Tudok segíteni valamiben? – kérdeztem csendesen.
Zsuzsa vállat vont.
– Ha tudna valami olcsó albérletet… vagy munkát… bármit…
Elővettem a telefonomat. Felhívtam egy régi ismerősömet, aki önkéntesként dolgozik egy hajléktalanszállón. Szerencsére épp volt egy hely anyák számára. Megbeszéltem vele mindent.
– Ha most eljöttök velem, talán lesz hol aludnotok ma éjjel – mondtam nekik reménykedve.
Zsuzsa hitetlenkedve nézett rám.
– Komolyan?
Bólintottam.
Lili felugrott és átölelte az anyját.
– Anya! Hallod? Meleg ágy!
Elindultunk együtt a metró felé. Útközben Lili mesélni kezdett:
– Tudod, bácsi, régen nekünk is volt lakásunk. Volt saját ágyam is! És anya mindig főzött krumplis tésztát… Az volt a kedvencem!
Zsuzsa elmosolyodott – először láttam mosolyogni –, de aztán gyorsan elkomorult.
– Ne haragudj rá… Néha azt hiszi, minden visszajöhet még…
Megérkeztünk a szállóra. Az ismerősöm már várt minket. Gyorsan elintéztük a papírokat. Lili boldogan ugrált az új ágy körül.
Mielőtt elbúcsúztam volna tőlük, Zsuzsa odalépett hozzám.
– Nem tudom meghálálni… De ha egyszer újra lesz otthonunk, meghívlak vacsorára. Igazi krumplis tésztára!
Nevettem, de közben éreztem: valami örökre megváltozott bennem azon az estén.
Hazafelé menet anyám hívott telefonon:
– Hol vagy? Megőrjítesz! Miért nem jöttél?
– Segítettem valakinek – feleltem röviden.
– Ezeken nem lehet segíteni! Majd meglátod! Csak kihasználnak!
De én már tudtam: nem mindenki választja ezt az utat. Néha csak egy tragédia kell hozzá – egy haláleset, egy betegség –, és bárki kerülhet az utcára. Akár mi is.
Otthon csendben ültem le vacsorázni. Anyám még mindig duzzogott. Apám csak annyit mondott:
– Fiam, te túl érzékeny vagy ehhez a világhoz…
De én csak Lilire gondoltam és Zsuzsa szavaira: „néha olyan jó lenne embernek érezni magunkat”.
Azóta minden nap eszembe jut ez a mondat. Vajon hányan élnek így körülöttünk? Hányan mennek el mellettük úgy, mintha láthatatlanok lennének?
És vajon tényleg túl érzékeny vagyok ehhez a világhoz? Vagy inkább túl sokan lettek érzéketlenek?