Egy mondat, ami mindent megváltoztatott – amikor anyósom cserbenhagyott minket

– Nem tudok jönni. – Ilona hangja olyan halkan csengett a telefonban, hogy először azt hittem, rosszul hallok. A konyhapultnak támaszkodva szorítottam a kagylót, miközben Áron a nappaliban játszott a kisautóival. A férjem, Gábor már harmadik napja volt a kórházban, az orvosok pedig nem kecsegtettek sok jóval. Az éjszakák végtelennek tűntek nélküle, és minden reggel újabb aggodalommal ébredtem.

– Ilona néni, kérem… – próbáltam visszafogni a hangom remegését. – Megígérte, hogy segít Áronnal. Nem tudom, hogy fogom megoldani egyedül. Holnap vissza kell mennem dolgozni, és…

– Sajnálom, Zsuzsa, de nem megy. – A vonal másik végén csend lett. Nem magyarázott semmit, csak letette. Ott álltam a konyhában, mintha valaki kirántotta volna alólam a talajt.

Aznap este Áron sírva kérdezte: – Apa mikor jön haza? – Nem tudtam válaszolni. Csak magamhoz öleltem, és éreztem, ahogy a könnyek végiggördülnek az arcomon. Azt hittem, legalább Ilona számíthat rám – hiszen mindig azt mondta: „A család az első.” Most mégis úgy éreztem magam, mint egy idegen ebben a házban.

Másnap reggel kétségbeesetten hívtam fel a munkahelyemet. – Sajnálom, de nem tudok bemenni – mondtam a főnökömnek, Lacinak. – A férjem kórházban van, nincs ki vigyázzon Áronra.

– Zsuzsa, tudod, hogy megértem – felelte Laci. – De már így is hiányzik két ember a részlegről…

A hangjában ott volt az együttérzés mellett az elfojtott feszültség is. Tudtam, hogy minden napom otthon veszélyezteti az állásomat.

Délután átjött a szomszédasszonyom, Marika néni. – Hallottam, mi történt Gáborral. Hogy bírod? – kérdezte együttérzően.

– Próbálok talpon maradni – sóhajtottam. – De anyósom visszamondta a segítséget. Nem tudom, mi lesz.

Marika néni csak csóválta a fejét. – Az én időmben ilyen nem fordulhatott volna elő. Akkoriban összetartottunk…

Este felhívtam Ilonát újra. – Mi történt? Miért nem tudsz jönni? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Zsuzsa, én is fáradt vagyok. Nem érzem jól magam mostanában… És különben is, nem az én dolgom mindenben segíteni – felelte ridegen.

Szavak nélkül tettem le a telefont. A harag és a csalódottság egyszerre kavargott bennem. Hányszor segítettem én nekik? Hányszor mentem át főzni vagy takarítani? Most pedig, amikor nekem lenne szükségem rájuk…

Az elkövetkező napokban minden erőmmel próbáltam helytállni. Áron nyűgös volt és félt az apja miatt. Éjszakánként alig aludtunk; nappal próbáltam dolgozni otthonról, miközben ő mellettem rajzolt vagy játszott.

Egyik este Gábor végre felhívott a kórházból. Gyenge volt a hangja.

– Hogy vagytok? – kérdezte halkan.

– Próbálunk kitartani – válaszoltam könnyeimmel küszködve. – De anyukád… nem jön segíteni.

Gábor hosszú ideig hallgatott.

– Mindig is ilyen volt – mondta végül fáradtan. – Csak most vetted észre igazán.

Ez a mondat mintha pofon vágott volna. Talán tényleg én láttam rosszul mindent? Talán csak hinni akartam abban, hogy a család tényleg összetart?

A következő héten Gábor állapota javulni kezdett. Amikor végre hazajöhetett, Áron boldogan ugrott az ölébe.

– Apa! Hiányoztál! – kiáltotta.

Gábor rám nézett fáradt szemmel.

– Megoldottad egyedül is…

– Meg kellett oldanom – feleltem halkan.

Azóta másként tekintek Ilonára. Már nem várok tőle semmit; megtanultam magamra számítani. De közben elveszett valami bennem: az illúzió, hogy mindig számíthatunk egymásra.

Néha azon gondolkodom: vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hány családban hullik szét a bizalom egyetlen mondat miatt? Vajon tényleg csak ennyin múlik minden?